Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Herceg János: Bácskai puszták, történetek
port már majdnem falu volt. A magányosan álló szállásokat, s ezek voltak többen, a természet dajkálta vagy büntette, s az ember egyedül állt családjával és állataival, mint az őskorban, saját erejére utalva, és csak a maga emberségében bízva. * * * A puszta az ember tudatában, mint mondtuk már, maga a végtelenség. Olyasféle, mint a nyílt tenger, amelynek nem látni a partját, mert előtte lezárul a láthatár. Minálunk ekkora puszták talán csak a török hódoltság előtt voltak. Azután már rég elakadt a szem a dűlőutakat szegélyező fákban, magányosan ágaskodó jegenyékben, s az egész Bácskaságot sűrűn át-meg átfutó országutak eperfasorában, melyeket még a Bach-korszak szorgalmazott betelepítésre, egyrészt abból a célból, hogy a szegényembernek adjon némi mellék- keresetet, másrészt, hogy a Monarchia ne maradjon el oly csúfosan a nemzetközi selyempiacon Kína mögött. De a sűrű úthálózat az egészen sajátos bácskai szórványtelepülést kötötte össze, ha nem is a nagyvilággal, de lakottabb tájakkal. Talán sehol annyi szállás nem volt, mint a Bácskában. Nem alkalmi lakóhely volt a szállás, mint Európában sokfelé, s nem tavasztól őszig tartózkodott kinn a gazda, egymagában, vagy a feleségével, hogy csak ellenőrizze a mezei munkákat, télre meg beköltözzék a családba. A szállás állandó hajlék és munkahely volt hajnaltól napestig; születésétől a haláláig legtöbbször egész életén át kinn lakott családjával a gazda, s már a ritka jómód jele volt, ha öreg korára házat tudott venni a faluban vagy a városban, miután földjét átadta a fiának vagy másnak, s jómaga birtokának járandóságából élt. Különben nemzedékek megszakítatlan sora lakott kinn a szálláson, akácfával körülállt elsőudvari házában, rönkfából hasított kerítés mögött, amelyen belül az istállók, ólak és magtárak is helyet kaptak, s napok, télen hetek múltak el anélkül, hogy valakinek a jöttét jelezték volna hangos ugatással a szállás leghívebb őrzői, a kutyák. A szálláson lakás szokását alighanem a granicsárok vezették be a tizennyolcadik század elején, amikor a katonai szolgálat helyhez kötötte őket, nem engedvén meg nekik sűrűbb településen való lakást, minthogy épp szétszórtságuk feltételezte az állandó permanenciát. Területi honvédelem volt, amire vállalkoztak, s nemcsak az országhatár védelme, de azzal együtt a maguk földjének, házának, tűzhelyének védelmével akarták őket személy szerint is érdekeltté tenni. Az ő példájukat követték egy idő múlva a telepesek, egyrészt az intenzívebb gazdálkodás követelményének eleget téve, másrészt apák és fiúk között megosztozva a lakóhelyen. Hazai gyarmatosok voltak a szállásiak, egy olyan társadalmi vegetáció megteremtői, akiket a hatóság már nyilvántartott, az adókat és illetékeket is behajtotta rajtuk, de ezért cserébe úgyszólván semmit sem adott nekik. Ha eleredtek az őszi esők, sokszor tavaszig nem jutottak a faluba vagy városba a szállásiak. Gyakran egymástól is elzárva, kilométernyi távolságban, járhatatlan utak végén, ahol a kiáltás is elhalt, s csupán az esti lámpa halvány fénye jelezte egymásnak az életet. Mindamellett a szállási életnek is megvolt a maga szépsége. Papp Dániel és Veljko Petrovic novelláiban idillikus világ a szállások világa. Babijan Lizencic például valóságos kiskirály a maga kétszáz lánc földjével, s patriárkális életmódja a szállást is külön kis birodalommá avatja, a szokásjog olyan törvényeivel, amelyek a nyegle főispánt is tiszteletre késztetik. De a szállás általában nem a kétszáz láncos gazdák lakóhelye volt. A szállások kinn lakó gazdáinak nagyrésze törpebirtokos volt, aki a kezdetleges gazdálkodásra berendezkedve meg se tudott volna másképpen élni. így viszont önellátásra kényszerülve, csak eltengődött valahogy. A nagyobb birtokos már rendszerint nem maga lakott kinn a szálláson, hanem bérest tartott vagy konvenciós cselédet, s csak kisebb-nagyobb időközökben tartózkodott maga is a szálláson. Akárhogy is volt, a régi bácskai szállások népe, talán épp magára hagyatottságában, 37
