Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Herceg János: Bácskai puszták, történetek
messziről, vonatablakból, átfutó kocsiról körülnézve, általában a szabadabb élet illúzióját tudta kelteni. * * * Magányosan, ameddig a szem ellát, csak nagy földterülettel bíró szállások álltak a bácskai határban. Valóságos kiskirályságok voltak az ilyen szállási oázisok a messze terjedő határban, s ha pallosjoga már nem is volt a birtokosnak, mert esztendős szerződés kötötte kocsishoz, béreshez, cselédhez, teljhatalmú úr volt a maga szállásán. Embersége válogatta aztán, hogyan viszonyult a munkásnéphez, s szerették-e vagy gyűlölték, akik a birtokán éltek. Legtöbbször mégis inkább az előbbi érzelem érvényesült, már az egymásra utaltságnál fogva is, ennek adott helyet a közeles élet. De hogy milyen szokásokat vezetett be a szállásán, az már teljesen a birtokostól függött, s abba beleszólása senkinek sem lehetett. Egy nagy nevű morovicai földbirtokosról maradt fenn az anekdota, mely szerint, aki a szállása előtt vezető dűlőúton akár kocsin, akár gyalog elhaladt, köteles volt jelentkezni nála. S ő akkor aztán vagy leültette és megvendégelve elbeszélgetett vele, már ahogy a dolga megengedte, vagy útjára bocsátotta. A szokást az egész környék ismerte és tiszteletben tartotta. Az első világháború alatt azonban egy újonnan kinevezett járási állatorvos úgy hajtott el csézáján a szállás úrilaka előtt, hogy még csak a kalapját sem billentette meg. Erre aztán a földbirtokos azon a címen, hogy hízott ökrének kérjen eladási engedélyt, kihívatta. — Doktor úr nem tudja, mi a rend? — kezdte magas lóról kioktatni a csodálkozó állatorvost. — A dűlőút a birtokomhoz tartozik, aki azt igénybe veszi, azt én szeretem közelről is megnézni magamnak. — Sajnálom — felelte a lódoktor, s le sem ült. — Nekem ilyesmire nincs időm. Meg aztán nem élünk már a középkorban. — Hát akkor többet ne lássam erre! És ha mégis bátorságot venne magának, hogy erre hajtson, hát a kutyáimmal húzatom le a bakról. Megértette? — Meg. Csak aztán ne is hívasson többet. Azzal sarkon fordult és elment. Az eladási engedélyt sem adta meg, bár nem ellenkezőleg, száj- és körömfájás címén zárlatot rendelt el a hetyke földbirtokos minden jószágára. S annak két választása volt. Vagy megköveti a lódoktort, vagy vizsgálatot kér, vagyis feljelenti a bosszúállót. Háború volt, lassan mentek a dolgok a hivatalokban, meg aztán attól is félt, hogy kinevetik, amiért az állatorvos így megleckéztette. Inkább behajtatott hát Topolyára és személyesen kért bocsánatot földesúri önkénye miatt. A dolog nem maradt titokban, s attól kezdve egyre többen feledkeztek meg a jelentkezésről. Sőt, jött a földreform, pár száz holdat dobrovolyácok között osztottak széjjel, s földosztás vitte el az ominózus dűlőutat is, úgyhogy épp csak a szállására hajthatott be a birtokos, illetve úgy használhatta a dűlőutat, mint akárki más. — Emlékszik még, Józsi bácsi, hogy maga elé citált? — kérdezte egyszer abban a megváltozott világban békés tarokkozás közben az önérzetes lódoktor a topolyai kaszinóban, amelynek időközben ő is tagja lett. — Azzal fenyegetett, hogy a kutyáit is rámszabadítja. Most, látja, jönnek-mennek rajta vadidegenek, és mégsem dőlt össze a világ. — Te ezt nem érted, fiam — mondta állítólag az egykori szállási kiskirály csendesen. — Volt úgy, hogy napokig nem láttam élő embert, hát alig vártam, hogy akárki rámnyissa az ajtót. A lódoktor megértőén bólogatott. Mert akkor már nemcsak azt tudta, hogy a nagyúri allűr mögött a magányos szállási ember keresett vigasztalást, hanem azt is, hogy bizony összedőlt a régi világ, és sok mindent temetett maga alá. Gőgös modort és önkényes eljárást is többek között. * * * 38
