Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - ÍRÁSOK SZOCIOGRÁFIAI KÖNYVEKRŐL - Csalog Zsolt: Cigányon nem fog az átok: részletek
— NEM, mer TE baszogatsz — ez ÍGY megy! Hogy én mír nem főzök meg! Ük hoztak káposztát, én meg igazán megfőzhettem vóna amíg űk dógoztak! Én meg NEM főzök nekik! — De most mondd meg, hogy MÍR nem! Hát nem ráírsz égisz nap?! — aszondja. — CSAK! — mondom. — Mer AZÍRSE főzök! Mer baszogattá tennap is! Na. És NEM fogok főzni! Oszt ha felfordul a konyha a feje tetejire, akkor felfordul, éngemet AKKOR SE érdekel! Mer énnekem SOSE parancsolt senki! Magam tartottam magam, magam ura vótam mindig! Meg a is maradok, magam ura! De jó van, máj beszegeltetem én a kisszoba ajtaját, oszt nekem lesz csak kúcsom hozzá! Oszt oda eggyik se teszi be a lábát! Ha meg máj menni akarok, fogom ezt a bolond öregasszont, a Dinkát, ászt megyek avval! Nem leszek én űrájok szorúlva! Mer aszondja, hogy ű éngemet kiszógál. Hát kicsoda szógáljík ki, ha nem ű?! Ha semmim se lenne, fillért se kapnék, akkor is a KÖTELESSÍGE vóna hogy kiszógáljík! Mer ANYJA vagyok! Mer De sokat szenvedtem azír, hogy ű kitanuljík! DE sokat gyöt- tem-mentem, szaladoztam! Ríszeg emberrel kínlódtam, dógoztam szakadásig, kuporgat- tam! Hogy űneki minden kínyelme meglegyík! Hát nincs ollyan magyar gyerek aki azt a kínyelmet kapta vóna amit ű! Mer két kilaméter vót az iskoláho a piac, onnantul szaladtam minden nap, hogy űnéki sült hús, kolbász, savanyúság, friss puha kenyír legyen ebídre! Oszt ez el van felejtve. Ez má MIND el van felejtve! , Kitanittattam — oszt megbántam. Má RÍ GÉN megbántam! Mer csak eggy ÚRI NŐ lett! — Jó van Anikó — mondom neki —, hát tik vattok az urak! Pesten laktok, szípen jártok, kínyelembe íltek — hát nagy urak vattok! De máj letörik em még! Mer nincsen ollyan uralkodás, aminek vígé ne legyík! Nincs ollyan szilaj csikó aki egyszer meg ne álljík! — Jó van Anikó — mondom —, bántasz? Jó! Bántsá csak! Úgyis megyek vissza Karcagra, oszt elhíresztelem otthol hogy még ennem se adói! — Te KÍGYÓ! — aszondja. Én nem szoktam űtet átkozni. Nem úgy mint ű éngem! Én még azt se mondom rá, hogy „a fene egyik meg”! Én nemigen átkozom, még MOS se átkozom űt! Legfeljebb ha az apjával. — Apád faszát! — ezt mondom neki, ezt níha mondom. Mer nem bírok vele! Ü aszondja nekem, hogy egy ronda vín banya vagyok. Meg, hogy egy ravasz kígyó vagyok. Meg árulkodó Júdás vagyok — amir a Dinka Pirivel beszílgetek, oszt panaszkodok neki a sorsomrul. Meg még azt is mondja nekem az én jányom, hogy a franc egyik meg éngemet. Na erre má én is mondom nekije! Aszondom akkor neki: — Az apádnak azt a sonkéros faszát! Azt! Na, így bánik velem Anikó! Mer az hogy én beteg vagyok? Áá, nem is igaz az, hát dehogy vagyok én beteg! Nem is hiszi el eggyik se! Oszt tennap is ideugrott a doktor, hogy megvizsgáljon — oszt ÚGY, de ÚGY megsajnált éngem! Hogy MÍLLYEN beteg vagyok! Mer rámgyött a köhögís hogy szólni se tudtam! — Juliska néni — aszondja a doktor —, tessék má leülni! — De nem bírok! — mondom! — Mír nem?! — Mer RÖGTÖN összepisilem magam! Oszt felugrott a doktor oszt így megkapott, két kézzel megfogott! Oszt láttam az arcán: ÚGY sajnál! Ezek meg nem bánnák azt se ha felfordulník! Aa, lehet hogy tán av vóna a jobb, jobb is vóna tán úgy! Akkor máj megbíkülník tán Most ha elgondolom, hogy míllyenek lennínek űk velem ha nem vóna ez a kis pízem se, ha nem kapník egy fillért se------Mer így legalább azír szerethetnek! Oszt nem szeretnek még azír se. Hát kapom a sok pízt, ászt mégse vagyok nekik kedves! Pedig sok pízt kapok: ezer nyócszáz forintná többet minden hónapba, nyugdíjjat! Meg még akkor 76
