Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Szabó A. Ferenc: "Magyarország felfedezése" - folytatódik: [a szociográfiai könyvsorozat ismertetése]
az országnak. Megyeszékhelyi státusa segítségével kiemelkedett ebből a pozícióból. Vezetői már regionális központról álmodnak. Százezresre tervezzük a várost — nyilatkozzál (Úgy látszik, ez a méret ma hazánkban a „nagyvárosiasság” mércéje.) Addig is az idegenforgalom az érv a kiemelkedésre, a Balaton közelsége folytán. Veszprém a Balaton fővárosa, mondják. Hogy hegyek választják el tőle, hogy 14 kilométerre van? Nem akadály, majd arra fog terjeszkedni a város! Ebből az érvelésből bizony kiütközik a helyi érdekek túlfeszítése, és a guvemementális gondolkodás hiánya. Vajon éppen egy százezres, regionális központ hiányzik-e a Balaton partjáról, annak a meggyötört tónak a partjáról, amelynek megmentése van napirenden? (Vő.: Tatay Sándor, Jelenkor 1982. 2. 182. old.) Nem életképes, önmagukban is megálló kisvárosok-e Balatonfüred, Balatonalmádi vagy Balatonfűzfő? Aktuális ez a kérdés a járások megszüntetése után s azután, hogy egy sor már eddig is központi szerepet betöltő helység városi rangra emelkedett. A város és vidéke szoros egymásrautaltságát hangsúlyozó felismerés, Erdei munkájának megjelenése után közel másfél évtizeddel, kezd teret hódítani. Bizonytalan azonban még a jövőt illetően, hogyan alakul a megyeszékhelyek és a megyékben található városok és környékük viszonya. Az elmúlt évtizedekben ez a viszony nem volt felhőtlen. A veszprémi példát folytatva, látnunk kell, hogy a megyeszékhely gyors fejlődése nehezítette a többi megyei város fejlődését. A Veszprém megyei Pápa néhány évtizede még népesebb és forgalmasabb város volt a megyeszékhelynél. Azóta Veszprémben lakótelepek sora épült, csaknem megkétszereződött a lakosság száma, jelentős közintézményeket emeltek. Pápának és a megye több más városának azonban stagnált a fejlődése. Keszthely fel is lázadt a háttérbe szorítás miatt, és a magyar közigazgatás történetében páratlan akcióval visszakéredzkedett régi, történelmi megyéjébe, Zalába. A jelentős ipari és kulturális hagyományokkal rendelkező pápaiakból viszont mintha kihunyt volna a kezdeményezés. (Veszprém lakossága 19 000 fővel nőtt 1970 és 1982 között, miközben Pápa lakossága csak 3000 fővel gyarapodott.) 1930-ban Veszprémnek 18 000, Pápának 21 000; 1970-ben 38 000 és 30 000, 1982-ben 57 000 és 33 000 lakója volt. Nem elszigetelt jelenségről van szó! A megtért Keszthelyt örömmel fogadó Zalában hasonló feszültség alakult ki a megye két legnagyobb városa között, a megyeszékhely beruházásokat elszívó politikája nyomán. Miközben Zalaegerszegen stadiont, sportcsarnokot és színházat avattak, Nagykanizsán alig tudták az omladozó iskolák renoválására előteremteni a szükséges összegeket. (1930-ban Zalaegerszegnek 13 000, Nagykanizsának 31 000,1970-ben 40 000 és 41 000,1982-ben 57 000 és 51 000 polgára volt.) Zalaegerszegnek ilyen ütemű fejlesztését központilag nem tervezték. A 60-as években készült területfejlesztési tervek szerint Nagykanizsa az 5 vidéki nagyvároshoz hasonló regionális központ szerepét töltötte volna be a Délnyugat-Dunántúlon. A megyei városok lemaradását még sok-sok példával illusztrálhatnánk. Természetesen nem lehet egyszerre, arányosan minden várost fejleszteni, de a megyeszékhelyek javára kialakuló aránytalanságok az utóbbi években már szembeszökőek voltak. Sajátos magyar „centrum—periféria” viszony alakult ki a fényes székvárosok és a megyék elhanyagolt területei, hátsó udvarai között. Lázas, túlfeszített építkezés az egyik oldalon, stagnálás, s nyomában a lakosság elvándorlása a romló ellátottság (iskolahálózat, orvosi ellátás stb.) következtében a másikon. Miközben például Miskolc, a „magyar Manchester”, nagyvárossá növekedett — a távolabbi borsodi-abaúji falvak városias központok nélkül sorvadoz- tak. Kár, hogy Gulyás Mihály és Vitányi Iván erről a témáról közölt írását nem követte kötet a sorozatban. (Gulyás: Csereháti aprófalvak, Vitányi: Abaújszántói tanulságok — Valóság, 1976. 10.) A sorozat első tucat könyve megannyi remeklés volt. Fekete Gyula műve is a népesedési kérdésről (Éljünk magunknak? — 1972), amelyet a kritikusok egy része értetlenül fogadott. (Pl. Vági Gábor — Kritika, 1972. 7., Koroknai Zsuzsa— Világosság, 1972. 10.). Erénye a szenvedélyes őszinteség, igazságkeresés és a plebejusi indulat volt, amellyel valóban sikerült fölráznia a közvéleményt és a törvényalkotókat. Nagy szerepe volt abban, hogy 35
