Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Vekerdi László: Embertudomány - kultúrák - történelem: a kulturális antropológia kihívása
Vekerdi László Embertudomány — kultúrák — történelem (A kulturális antropológia kihívása) A. JL hatvanas évek végéig, hetvenes évek elejéig meglehetősen elszigetelten és egymástól függetlenül haladt antropológia, kultúrák kutatása és történetírás; mi több: meglehetősen büszke is volt mindegyik szakma erre az önállóságra; a tudományos módszerek jelentős javulását látta mögötte s az objektív szemlélet üdvös térhódítását. És sok szempontból tekintve az is volt, kétségkívül. Gondoljunk csak a „fajbiológia” őrültségeire és őrjöngéseire, a nemzeti kultúrák antropológiai megalapozásának különféle kísérleteire, a nacionalista történetírások bornirtságaira. De még a múlt század és a századforduló prehistóriát etnográfiával könnyedén keverő meggondolatlanságához képest is micsoda szakmai fölüdülést hozott Boas és tanítványainak józansága, ahogyan precíziós gonddal igyekeztek földeríteni a vizsgált népcsoportok legkülönfélébb kulturális jellegzetességeit, s tisztázni a kulturális elemek átvételét és átalakulásaikat! De ugyanígy említhető a brit antropológiai iskolák és irányzatok megfontoltsága, ahogyan föltárni igyekeztek különféle társadalmi berendezkedések funkcionálását; hol a társadalmi struktúrára (Radcliffe-Brown és tanítványai), hol a funkcionálásra (Malinowski és tanítványai) helyezve inkább a hangsúlyt, nem kevés vitát és kölcsönös becsmérlést váltva ki ezáltal, ami azonban végül valamiféle strukturális funkcionalizmusban oldódott fel (Evans-Pritchard és követői), ha véglegesen ki nem is egyenlítődött soha. Elsősorban a Boas-iskolának s a brit szociológiai antropológiai irányzatoknak köszönhető, hogy a kulturális antropológia önálló és többé-kevésbé egzakt tudományként megszületett, megerősödött, s messzi túl a szűkebb szakmai körökön érdeklődést és megbecsülést vívott ki magának. A dologban épp ez az utóbbi a különös, hiszen — szemben a megelőző korszak nagyívű általánosításaival és merész őstörténeti spekulációival — a kulturális antropológia ebben a klasszikus korszakában mindig egy-egy kulturális jelenség vagy jelenségrendszer vizsgálatára korlátozódott, s méghozzá a precízen föltárt részletekben soha nem az egzotikumot kereste. Franz Boas soha nem volt hajlandó — Lubbock mintájára — jégkorszakból ittmaradt „élő kövületeket” látni az eszkimó vadászokban, és még a kwakiutl indiánok különös potlach szertartását is megpróbálta úgy látni, ahogyan ők maguk, ugyanolyan magától érthetőnek és természetesnek. Boas az alapjában véve azonos emberi természet különféle megnyilvánulásait kutatta és regisztrálta mindenben; tartózkodott a látványos összehasonlításoktól, az általános érvénnyel kecsegtető könnyed evolucionista szkémáktól. „A primitív és a civilizált ember gondolkodás- módjának különbsége — hirdette — láthatóan abban áll, hogy eltérő annak a hagyományos anyagnak a jellege, amelyhez az új érzéklet kapcsolódik!” Margaret Mead sem úgy ment Samoára, hogy ott valami alapvetően, biológiailag mást fog találni; a hagyományos anyag merőben másféle jellege kielégítően magyarázta, miért észlelhette sokkal könnyebbnek s konfliktusoktól mentesebbnek a serdülést ott, mint hazájában. Érthető, hogy Mead könyvét Boas különlegesen dicsérő előszóval bocsájtotta nagysikerű útjára. S „Papa Franz” legkedvesebb tanítványa, Ruth Benedict az egész szakma tán legtöbbet emlegetett művében, a Patterns of culture-ban olyan bensőséges természetességgel meséli el a „dionyszo- szi” kwakiutlok emberevő-szertartását, mintha gyerekkorától része lett volna benne. Az egyik kultúra ilyen, a másik amolyan, s mindenki a saját céljai és eszközei szerint ismerhető 16
