Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Írások az első generációs értelmiségi létről, tudatról - Mezey László Miklós: Három nemzedék, négy égtáj
Gyulán, a történelmi áradások hiteles krónikásán, Dobos Lászlón keresztül — a realizmusba oltott álomvilágig és meséig jutó Gion Nándorig szélesül bennem a nemzetiségi magyar irodalom horizontja. Közhelyízű igazság: az irodalom — a jó irodalom persze — mindenkor létélményt fogalmaz. Nyilvánvaló módon ezt teszi a nemzetiségi irodalom is. Legjava alkotásaiból kihüvelyezni ezt az oly fontos elemet — feladat. Feladat, mert közép-európai sorsunk sajátossága a nemzetiségi lét, márpedig tudjuk: de nobis fabula narratur — az irodalom rólunk szól. Am nem csupán a nemzetiségi irodalom gondjai és szépségei kerültek elém, de velük mintha megörököltem volna — hitem szerint legalább — a szellemi hagyományokhoz való ragaszkodás formájában e tájak szülötteinek eszméiből is valamit. A kiskunsági Petőfi eszményekbe vetett erős hitét, a dunaszerdahelyi Vámbéry Ármin fölfedező buzgalmát, a szabadkai Kosztolányi felnőttmód gyermeki érzékenységét, s a márkosfalvi Barabás Miklós szépre-jóra törését. Emberöltőkre elegendő, gazdag örökség. S anélkül, hogy bármiben összemérhetném magam velük, a többi — ami rajtam múlik — már „csak” a tehetség adományának dolga. A négy égtáj ismerete gazdagított azzal a biztos tudással, hogy sorsunk mélységesen egybeforrott a szomszédos népekével. A szoros és kölcsönös ismeretség alapján formálódó őszinte barátság fontossága, valamint az egyetértő és -akaró Közép-Európa képe tudatosult lelkemben. Lázas buzgalommal szippantottam elmémbe Kossuth Duna-konföderációt megálmodó tervezetét, Jászi Oszkár „Keleti Svájc”-elméletét, a sarlós fiatalok Duna-völgyi programját vagy Petru Groza alig belátható jelentőségű román-délszláv-magyar uniógondolatát. A bennem találkozó égtájak három néppel is összefűznek, az újlatin románsággal, a nyugati szláv szlovákokkal és a déli szláv nemzetekkel. Es ezen az álombéli közép-európai tájon munkál a szomszéd népek nagy hidverőinek szellemisége is: Emil Boleslav Lukácé, Nicolae Bálcescué vagy Jakov Ignjatoviéé, hogy csak az ismertebb — példájukkal buzdító — neveket említsem. Ha első generációs értelmiségi voltomra gondolok, „kárpátmedencei” származásom után először a családi könyvtár és a korai biztos szellemi tájékozódás hiánya jut az eszembe. Mert micsoda hátrány — vélhetnénk — ha nincs egész szobafalat betöltő olvasásra csábító könyvgazdaság, mely előbb a gyermeki kíváncsiságot, majd a forrongva alakuló ifjonti érdeklődést csillapíthatná! Családunkban én lettem az első módszeres könyvgyűjtő, de tegyem hozzá gyorsan: korántsem az első könyvszerető ember. A Déli pályaudvar rendező vágányaira tekintő lakásunk falára az én szenvedélyem nyomán került föl az első könyvespolc, megrakva Andersen, Benedek Elek, Móra Ferenc és Illyés Gyula meséivel; később sok-sok, a 60-as évek első felében kiadott, az annyira sajátos hangulatot árasztó eredeti illusztrációkat átvevő — Verne-regények barna gerincű sorával. Legnagyobb kincsem mégis egy kopottkék fedelű, rossz papírra nyomott, az ötvenes évek közepe táján kiadott Petőfi-kötet volt. Sokáig, nagyon sokáig ez volt az egyetlen igazi „komoly” könyvem. Lehet mondani, ebből tanultam meg olvasni, s Petőfi költészete, a Verne-regények falása közben is folyton vissza-visszacsábított magához. Ekként, mint oly sok előttem járó ifjú magyar, én is Petőfin nőttem föl, az ő hitével éreztem, az ő szemével láttam, az ő lelkesültségéért rajongtam. Jó emlékkel őrzöm ezt a rojtos lapszélű, megsárgult könyvet, irodalmi műveltségem első, máig féltett kincsét. Kezdetben könyvimádó ösztönömtől hajtva elkezdtem hát kis könyvtaram gyarapítását. Nem voltak hozzá támpontjaim, az irodalom fölmérhetetlen gazdagságában eligazítást adó atyai jótanácsok és figyelmeztetések: mit érdemes elolvasnom, mit nem. De névnap, születésnap, húsvét, Mikulás, karácsony nem múlt el könyvajándék nélkül. Mármost ez a gyermekkori tájékozatlanul keresgélő állapot lemaradást okozó hátrány vagy ellenkezőleg, előny volt? Úgylehet, erényt kovácsolok a hiányból, de állítom: javamra vált. Középiskolás koromra tehető tudatos olvasóvá érésem idején szinte egyedül kellett keresgélnem, tájékozódnom a könyvdzsungel útvesztőjében. S azt hiszem, nem vált káromra, hogy Dosztojevszkijt és Németh Lászlót, Longoszt és Zolát, Hawthorne-t és Veres Pétert tizennyolc-huszonegynéhány évesen forgattam először. Magam rágtam napfényre vezető alagutat az olvasmányok tömegében, saját tévútjaimról visszatérve leltem a vélt helyes irányra. Igazi felnőtt élményemmé lett minden jó könyv, s nem pedig kamasz kíváncsisággal elegy félig emésztett mondandó, végig nem gondolt gondolat, semmiben lebegő szellemi morzsalék. Az atyai-családi értékrend és ízlés tekintélye nem vitt formáló gondolkodásmódomtól idegen irányokba, s nekem legrokonszenvesebb csapások felé haladhattam öntörvényű szabadsággal. Szellemi botladozásaimért is magam felelek, másokat nem érhet vád. S mint tudjuk, a magunk megszenvedte igazságok életre szólnak. Mindenfajta első nemzedékben, így első értelmiségi generációban is több lendületet, több jóra elhivatott törekvést vélek fölfedezni — a magam elszánása és ismerettségi körömben szerzett tapasztalatok alapján. Van ebben a tettvágyban persze bizonyosan némi magamutogatás is („én is tudom azt, amit ti”), bizonyítási szándék az egész nemzedék képviseletében. De nem ez a lényeg mégsem, hanem 80
