Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Írások az első generációs értelmiségi létről, tudatról - Mezey László Miklós: Három nemzedék, négy égtáj
a használni vágyás buzgalma. Fölöttébb szükséges is ez a buzgalom, hisz nem kitaposott ösvény a miénk, nincsenek biztosnak hitt módszereink sem; több küzdelem, önmagunk magasabbra való fölmutatása szükségeltetik a kellő munkatér és az annyira fontos elismerés elnyeréséhez. Am ez a küzdéstöbblet — ismét csak előny kovácsolható a helyzeti hátrányból — „ésszerűbb” kiválasztódást eredményezhet. Ott, ahol nem elegendő a tehetség, a tudás, de kitartó, szívós szorgalom is kell. Ideális körülményeket és egyenlő indulási esélyeket föltételezve a kiválasztódás — a szó igazi jelentésében: értelmiségivé válás — minőségének valószínűsége jobb, mint az elődöktől kitaposott úton, viszonylag könnyebben, ruganyos léptekkel haladó (érvényesülő?) értelmiségi származásúak esetében. Viszont van ennek a nagyobb elrugaszkodással kezdődő indulásnak nehezéke is: az akadályok leküzdése sokkal több alkotásra, tanulásra fordítható energiát emészt el, mint azoknál, akik a taktikai tárgyakból kiokítva kerülnek szembe velük. A helyből való szökkenés köztudottan kimerítőbb mint a jó svunggal történő indulás, és talán az útmenti ágakból is mi sodrunk és törünk le többet. . . A nagyobb kezdősebesség szüksége mellett van egyéb gond is. (Lám, mégsem lehet folyton előnyt kicsikarni a hátrányból.) Mintha nehezebben állna össze belőlünk bármifajta egység, ha úgy tetszik igazi közösség. Körülményesebb az egymásra találás, épp mert nem kapunk indulásunkkor meghívót semmilyen alkalmi vagy állandóbb társulásba, azaz a szakma vagy az avatottak ismeretségi körébe. Kissé magunkra vagyunk hagyva gondjainkkal, terveinkkel, nincs hová tanácsért, segítségért fordulni. Inkább két összetartó pólus: saját személyiségünk helyzete s az ebből fakadó életérzés, valamint a tágabb közösség (társadalmi osztály, nemzet) határozzák meg gondolkodásunkat, törekvéseinket. A jellegzetesen értelmiségi tudatú és önérzetű közösséget, úgy is mint lehetséges védelmező szekértábort, nélkülözzük. Baj, ez vagy sem? Csak a magam nevében nyilatkozhatom: nekem nem okoz naponta gyötrelmes hiányérzetet a körönkívüliség. így aztán nem is szolgálhatok vérbeli első generációs értelmiségi, sem pedig semmilyen nemzedéki vallomással. Mert igazából nem nagyon hiszek a nemzedékben sem, mint közös nevezőjű együttesben, de még mint tartósan összefogó erőben sem. Ilyenformán csupán azt mondhatom el: én milyennek látom a világot — középpontjában hazánkkal, Közép-Európával — se világ vágyait, csüggedéseit, lelkesüléseit. Tovább megyek: egyáltalán kétlem, hogy mai szellemi életünkben a nemzedéki hovatartozás különösképpen fontos lenne. Vonatkoztassunk el egy pillanatra most az irodalomtól. Vajon más értelmiségi pályákon (természettudományok, műszaki-technikai tudományok) értelmiségei körében a nemzedéki csoportosulás a lényeges? Aligha. Sokkal inkább az iskolák, irányzatok adják az eszmei társulások magvát, melyhez egy-egy értelmiségi fiatal vagy kevésbé fiatal tartozónak érzi magát. Ügy vélem, áll ez az irodalomra is: leginkább a gondolkodásmód, egy lehetséges műfaji modell, stíluseszmény közös jegyei alakíthatnak szellemi csoportokat — ha mégis léteznek ilyenek —, mint a pusztán véletlenszerű születési dátum vagy származásból fakadó hovatartozás-tudat. Terveim, vágyaim, álmaim aligha jellegzetesen első értelmiségi generációs jegyeket mutatnak, ha csak annyiban nem, hogy munkál bennem a felelősség, pontosabban, elkötelezettség azok iránt, akik közül jöttem. Nevezhetjük ezt a csúcsra feljutó hegymászó érzésének. Őket is szeretném szolgálni emberöltők távolságára visszaszólóan és a négy égtáj bennem összegeződött történelmi-emberi tapasztalataival. Hangsúlyozandó: az ősök fölgyülemlett — ám kellőképpen mégsem számontartott — tapasztalatai mellett nem lehet és nem szabad elmenni semmiféle nemzedéki jelszóval vagy bármilyen más kreált elmélettel. Fantasztikus, mi mindent tudtak a régiek, az úgynevezett „egyszerű” emberek. Annak az ismeretkörnek a maximumát birtokolták, amire mindennapi életteremtő munkájukban szükségük volt. Az ő legjobb értelemben vett gorkiji egyetemük az élet, az enyém már az iskolapadban volt. És nem tudom eldönteni, melyik képesít többre. Ha őseim számomra ismert sorsára tekintek vissza, egyet biztosan tudok: megállták a helyüket emberül, és nem is akármilyen körülmények között. Igaz, nem volt széles kitekintésük a nagyvilágra, de mélyebben látták az őket körülvevő világot, ismerték a szelek járását vagy a kopjafák — számunkra már megfejthetetlen — üzenetét az élőkhöz. Azt és annyit pontosan tudtak a világról, amelyre és amennyire szükségük volt. így éltek ők is teljes életet. Csak az előttem járó három nemzedéknek — ha éppenséggel nem pusztult bele — mi mindent kellett átélnie és megtapasztalnia! Senki sem gondolhatja komolyan, hogy a viharos hirtelenségű és elemi erejű történelmi-társadalmi változásokat nem élte át a maga megszenvedő módján, mindenkor a legmélyebben és leghúsbavágóbban az „egyszerű” emberek nemzedékeinek sora. És kiváltképp a parasztság. Nem igaz, hogy pusztán kicsiny vagyonkájukat, mosolyognivaló egzisztenciájukat féltették. Az sem igaz, hogy csak kisszerű dolgaikkal bíbelődtek életükön át. Igenis a „nagy” ügyekről is volt határozott — olykor egészen makacs — véleményük, elképzelésük. A fölgyorsult történelem, így kisemberi perspektívából átélve, egyvalamire biztosan megtanította őket és engem — magamat, folytatójukat is hozzájuk számítva —: a megalkuvás nélküli alkalmazkodásra, a valóság kemény 81
