Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Írások az első generációs értelmiségi létről, tudatról - Varga Csaba: Önkritika, kevés elfogultsággal
lehetett, se más vágányra állni. Az igazi baj talán az volt, hogy hiányzott az egységes, progresszív szellemi közeg és a lényeges kérdésekben konszenzusra jutó, a megújulásért küzdeni tudó értelmiség. Az irodalmi életben nem érződött az értelmiség (vagy más osztály, réteg) történelmi húzóereje. Bármennyire is paradoxon, de szerintem az történt, hogy a nemzedék tagjainak megjelentek az első-második kötetei, sőt a fiatal írók szervezetet alakíthattak maguknak, ám ennek ellenére történelem alatti (vagy történelmen kívüli) helyzetben voltak, mert igazán nem szólhattak bele semmibe sem. Vagy csak nagyon kevéssé és minimális mértékben. A történelmi szerepet persze most se keverjük össze a direkt politikai szereppel; az íróknak elsősorban a szellemi életben és művészi alkotásokkal kell igazukat kivívni. Nem csak az a kérdés, hogy egy értelmiségi honnan jön, hanem az is, hogy hova tart? Különösen akkor, ha első generációs, mert a közvetlen családi közeg nem kínál járt vagy járatlan utakat. A hová tart kérdésére akkor borzasztóan nehéz választ találni, ha az egyáltalán nem világos, hogy valaki honnan és milyen úticsomaggal érkezett, továbbá hova jutott, milyen közegbe, milyen tiltó és tiltást feloldó útjelző táblák közé. Azaz: ha nem vagy alig tudja, hogy miért olyan, amilyen — személyeként és íróként egyaránt. A hetvenes évek tagadhatatlanul jórészt passzivitásra, alkalmazkodásra, konformizmusra (stb.) kényszerítette a fiatal diplomások többségét. Még a gazdaság jól működő ágazataiban is gyakran, mert az üzemeken belül általában csak töredékesen épült ki a helyi demokrácia; fejletlen maradt az együttműködési készség és az egyének-csoportok közötti minőségi kooperáció színvonala alacsony volt. Ezért (ezért is) az első generációs értelmiségiek többsége nem kerülhetett olyan egyénitársadalmi szituációba, amelyben igazán megmérhette volna magát és a korszak is igazából megmérhette volna öt, miközben önként vagy a helyzet kényszere miatt érvényesen, felelősen megválaszolja a honnan jövök és merre tartok kérdését. Ebből csak az következhet, hogy a második világháború után született első generációs értelmiségieket olyan sokszor jellemző negatív jegyek nem egyszerűen okok, hanem inkább következmények. Olyan jegyekre gondolok, mint a helyzetértékelés bizonytalansága, a hova-minek tartozás válsága, a késői lelki-szellemi érés, a gyakori szeretet- és elismeréséhség, az alulfejlett helyzet- és szereptudat, a semmit nem akarás hirdetése, a társadalmi-szellemi harc nem vállalása stb. Természetesen — ám nem egyenlő mértékben — ugyanezek jellemezték a konszolidációs nemzedékek más rétegeit, csoportjait is; ám többszörösen ilyenek voltak az első generációsok. Ez is egy halmozottan hátrányos társadalmi állapot. Különösen akkor, ha a nem kedvező történelmi viszonyokat sokan nem akarták, nem tudták egyéni vagy csoportos erőfeszítésekkel — erőnfelüli vállalásokkal — ellensúlyozni. Hiszen sokakban így-úgy kikristályosodtak célok, értékek, programok, csakhogy ezekért a legtöbbször nem lehetett és nem mertek konfliktust, kockázatot vállalni. Aki pedig ezt mégis megkísérelte, az gyakran úgy járt, hogy a napi érdekeknek megfelelően megregulázták, így aztán már okkal-joggal lehetett gyenge, gyáva. Ezért tartom a saját értelmiségi nemzedékemet, s ezen belül az első generációsok „hadát” tehetetlen, vagy jobb esetben keveset teljesítő nemzedéknek. Legalábbis — eddig így volt. A többi pedig végül is mellékes: a korszak és az értelmiség mutogathat egymásra, ám például a hetvenes évekért egyaránt felelősek. Az okokon és a bírálat jogosságának mértékén még sokat lehet és szükséges is vitatkozni. Az azonban már most jól sejthető, hogy mondjuk húsz év távlatából majd milyennek fogjuk látni ezt a korszakot és benne a mi szerepünket (fél-szerepünket vagy szereptelenségünket vagy lehetséges szerepeink feladásait is?). Nem kívánok persze bűntudatot ébreszteni, de a felelősség lerázását sem tartom szerencsésnek, holott azt a véleményt sem tartom jogosulatlannak, hogy semmi vagy nem sok múlott rajtunk. A kritika természetesen rám is vonatkozik, holott a családból hozott és a korszak által rám tukmált illúziókat, előítéleteket igyekeztem gyengíteni, kioltani. Azt hiszem, hogy mind a negatív, mind a pozitív elfogultság egyre kevesebb bennem. A saját és nemzedékem szereptelenségé- ről sem most írok először, noha magamat is azok közé számítom, akik kisebb-nagyobb visszaesések ellenére is, kerülőútjaikat sem tagadva igyekeztek és igyekeznek kikapaszkodni a történelemalatti állapotból. Az önkritika után azt is meg kell fogalmazni, hogy a társadalomba a hatvanas-hetvenes években kilépő fiatal értelmiség (is) pokolian megszenvedte ezt a nyúlós-málós korszakot. A fiatal irodalom ezt a korélményt és énélményt rögtön, olykor egészen közvetlenül, minden áttétel nélkül ki is fejezte. Utólag gyakran ítélhetünk úgy: a jelenség szintjén. De sok tekintetben a mélyebb elemzésnek még most sincs itt az ideje. Nagyobb távlat, bírálatot tűrőbb helyzet és például jóval nagyobb felkészültség kell hozzá. A pokoljárásból viszont számos előny is származott, s származik meg, feltéve, ha az ember viszonylag épen túlélte a kritikus „perceket”, éveket, ha még többre futja az erejéből-szelleméből, mint az önfeladás vagy az önbecsapás — vagy éppen az önárulás. Ha hosszú távra tudatosult benne, hogy mit akar a háta mögött hagyni mindenképpen és milyen célpontokat nem kíván soha sem szeme elől elveszteni. Hogy melyek ezek az előnyök? Egy első generációs értelmiségiben általában kevesebb 73
