Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Írások az első generációs értelmiségi létről, tudatról - Varga Csaba: Önkritika, kevés elfogultsággal
— szükségképpen — mindenki más-más társadalmi helyzetből, irodalmi pozícióból, szubjektív nézőpontból tekint vissza a közelmúltra, s ezért óriási eltérések vannak és lesznek az ítéletekben. Attól pedig messze vagyunk, hogy az eltérő nézetek között konszenzus jöjjön létre. Mindenesetre a saját sötét tónusú hetvenes évek-képem — tudomásom szerint — nemcsak egy szűk, értelmiségi réteg társadalomképe. Az első kérdés az, kit nevezünk első generációs értelmiséginek? A problémát, először is, úgy közelíthetjük meg, hogy ki honnan jött? Egy-egy értelmiségi ugyanis nemcsak a legalsó vagy alsó néprétegekből érkezhet, hanem a különböző középrétegekből, vagy akár a felső „emeletről”, például a volt arisztokráciából vagy a még iskolázatlan elit politikusi „rétegből”. Saját családomban egyformán volt paraszt-, iparos-, közhivatalnok-származású, tulajdonképpen még olyan is, aki bizonyos szempontból értelmiséginek nevezhető, hiszen az anyai ágon nem egy pap is található, sőt apám eredetileg tanítóképzőt végzett, ám soha egy napot nem tanított. Ezért és más okok miatt úgy gondolom, hogy családunkban aligha volt valaha is értelmiségi. Se iskolai végzettsége, se munkaköre, se társadalmi szerepe szerint. Családunk pedig végképpen nem volt értelmiségi család. Születésem idején, 1946-ban szüleim leginkább a középosztályba sorolhatók, de ez a besorolás közel sem olyan egyszerű. Bármennyire is törekedtek rá, az úri középosztályba nem tartoztak, ugyanakkor már régen feljebb kapaszkodtak a nemzeti kispolgárságból. Családunk nekem mindig is az anyai családot jelentette, amelyben apám még egy évtizedig sem volt „vendég”, hiszen szüleim igen korán elváltak. Anyám családja erdélyi — csíkszentdomokosi —, kisnemesi származású, de nagyapám szülei már „csak” postamesterek voltak Sarmaságon. Nagyapám elkezdte, de gyorsan abba is hagyta az egyetemet; évtizedekig bankfiókigazgató volt. Korán elment nyugdíjba, utána elsősorban gyümölcsöt termesztett. Felesége, nagymamám ungvári magyar — német származású — iparoscsalád lánya volt; az „úriasszonyság” után már az ötvenes-hatvanas években üdülőgondnokként dolgozott. Anyám az érettségi után könyvelő, később főkönyvelő lett a szállodaiparban. Apám sokféle gazdasági vállalkozás után szintén a kereskedelemben kötött ki; a háború előtt és után kisebb-nagyobb üzemekkel kísérletezett, majd tartósan szakács, pincér és üzletvezető volt a vendéglátóiparban. Családunk tehát se ilyen, se olyan család nem volt: se nemesi, se polgári, se értelmiségi igazán. Anyai nagyszüleim és apám — a háború előtt és közvetlenül utána — mindenképpen a társadalom kapitalista szerkezetébe tartoztak, ám igyekeztek a történelmi, úri középosztály tagjaként gondolkodni. Az anyagi függetlenség ha nem is sokáig — másfél évtizedig azért töretlenül — jellemezte őket. Ugyanakkor a magas műveltségnek a töredékével sem rendelkeztek. Amikor a kapitalista vállalkozás lehetőségei bezárultak, kénytelen-kelletén „lecsúsztak” a kereskedelembe. Egyben látok folyamatosságot: mindig valamilyen függő helyzetű középosztályba, középrétegbe tartoztak. Anyám is, apám is megszerzett valamiféle középfokú szakszerűséget, ám rájuk is igaz az a megállapítás, ami a gazdasági pályákra tért középosztály tagjaira: lényegileg nem polgárosodtak el. Véletlenül se volt polgár vagy szuverén állampolgár tudatuk. Nincs mivel dicsekedni: a háború előtt és után is a sajátos közép-kelet-európai uralmi funkciókat is segítő, alapvetően a gazdasági-hatalmi érdekeket kiszolgáló „középosztályba” sorolhatók. Amikor gimnáziumba jártam — 1960-tól 64-ig — már magan is láthattam, hogy a családom tagjainak különösebb eszméi nincsenek, hacsak az nem, hogy anyai nagyapám és apám változatlanul hívei voltak a szabad, egyéni vállalkozásnak. Apám se tehet róla, hogy rosszkor született: érett férfiként nem kezdhetett jelentősebb vállalkozásba. A történelmi-társadalmi helyzet nem tette lehetővé ezt. Ha húsz évvel később születik és él még, ma egyre-másra kísérletezne a jobbnál jobb üzletekkel. Akárhogy is történt: családom tagjai még részben sem voltak, es nem is akartak értelmiségiek lenni. Engem sem értelmiséginek neveltek, „csak” azt szerették volna, hogy mérnök legyek, aki a gazdaságban vállalkozhat és valószínűleg az átlagnál jobban kereshet. Magamról tehát azt mondhatom, hogy a középosztályból érkeztem az értelmiségbe, oda, amely ugyancsak besorolható — egy rendkívül bonyolult szerkezetű — középosztályba, bár az elit helyzetű vezető értelmiség tagjai ismét élesen „kiemelkednek” a különböző középrétegek közül. A középosztálybeli indíttatásom akkor is igaz, ha gyerekként faluban nőttem fel, sőt nem is faluban, inkább egy tanya-szerű településen, Balatonszabadi-fürdőtelepen és az engem felnevelő nagyapám — már nyugdíjasként — tulajdonképpen paraszti gazdálkodást folytatott. Azt írtam, nincs mivel dicsekedni. De az is igaz, hogy nincs mit szégyellni. A mi családunk is igyekezett megmaradni, túlélni a történelem és a családi történelem vargabetűit. Még azt is mondhatom, hogy a szerencse sem hagyott el minket: a világháborúkban sem anyai nagyapám, sem apám nem pusztult el. 1956-ban sem temettünk el senkit. A poklokat azért mi sem kerülhettük el: az ötvenes évek elején nagyszüleim rettegtek a nagy fekete autótól (ami végül is a mi házunk előtt nem állt meg); apámat még fiatalon (alig múlt hatvanéves), nagyapámat már tisztes öregkorban (közel kilencven 70
