Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Írások az első generációs értelmiségi létről, tudatról - Varga Csaba: Önkritika, kevés elfogultsággal
,JDe azért nem szeretnék messze menni innen.” (Németh László) A magyar író, ezt is Németh László fogalmazta meg legérzékletesebben, legkevesebb öt év késéssel ítéltetik meg közönsége által magához képest. Ez a fáziskésés évtizedek óta tart. Miért? „Gazdaságpolitikailag” a kérdés már megválaszolható: mert kullogunk szándékaink után. Aminek sok oka van, s egyre több kimondható! A mi kullogásunk- nak, „csaknem”-ségünknek, vagyis késedelmességünknek is megvannak a világosan körülhatárolható okai, csak az a baj, hogy az, akinek ki kellene ezeket sorra mondani, csak lassacskán, fokozatosan mondja ki, így hát gyakran azok mondják ki, akiknek nem elsőfokú feladatuk. Csak a legegyszerűbb példa: ki nem látja, hogy igényes újságírói munka régóta írói rangot kap? Ez nem jó a sajtónak, de nem jó az irodalomnak sem — mindkettő gyöngül általa. Egészséges ez a helyzet? Elégséges? Úgy tűnik, elégséges, habár tudjuk, hogy nem egészséges. Efféle ambivalenciák kísérik életünket. S osztán csodálkozunk, hogy nem két énünk (az írói és a társadalmi) mutatkozik meg legerőteljesebben mások előtt, hanem azt az akrobatamutatványt bámulják (ha bámulják!), amivel a két énünk közötti híd építésének nyaktörő munkája jár: két part között, a levegőben dolgozunk, útban mindkét part felé . . . Ilyen (de csak ilyen) értelemben igaz, hogy farmemadrágos nemzedék vagyunk, a farmernadrág védjegye ugyanis: két lóval húzzák kétfelé a nadrág két szárát — s mi ezt birjuk! Mikor a lovak pihennek, pihenek én is. Befejezvén ezt az „életesszét”, elheveredtem. Pihenni akartam. Kiegyensúlyozatlanságom után egyensúlyt kerestem — történetesen Németh Lászlónál. Tóbiás Áronnak adott 1956-os interjúját olvasom: „De azért nem szeretnék messze menni innen” — olvasom. Felelős ember — akár tehetséges, akár nem! — ki szeretne?! Míg a lovak a zabot rágják, behunyom a szemem, és látom, hogy a mezővárosok, ahogy gyermekkoromban is, a jövő évezred magyar íróival a fedélzetükön, ufókként lebegnek most is napjaink fölött; nem messze, de a valóságos lehetőségekhez képest a sztratoszférában. A sztratoszféra azonban nem számít messzinek — s a mienk! JL ™ em kívánhatja senki, hogy hevesen elfogult legyek magammal s nemzedékemmel szemben, de azt sem ígérhetem, hogy nem leszek kritikus azzal a korszakkal szemben, amelyben értelmiségivé kellett válnom. Gondolkodni arról, hogy mit jelentett a hetvenes-nyolcvanas években első generációs értelmiséginek lenni, aligha lehetséges anélkül, hogy a külső térnek tekinthető társadalmi időszakot ne elemezzük. Elég valószínű, hogy első generációs értelmiséginek lenni minden korszakban más és más, noha eleve feltehető, hogy hasonló hátrányok-előnyök származhatnak abból, hogy az ember nem értelmiségi családban született. A gondolkodást tovább nehezíti még, hogy alig lehet szétfejteni az első generációsságból következő és magából a történelmi viszonyokból magyarázható jellemzőket. Ezért nemcsak az első generációs értelmiségiekről akarok írni, hanem arról a fiatal értelmiségi nemzedékről is, amely a hetvenes évek elején kezdte pályáját. Nem vállalhatom azt sem, hogy nemzedékemnek minden első generációs tagjáról közelképet készítsek, „csupán” azt, hogy magamról és a hozzám közel álló generációs értelmiségiekről néhány fontos tézist, hipotézist fogalmazok meg. Nem a teljes bizonyosság tudatával. Nem történhet ez másképpen már azért sem, mert „felröppentő” korszakunkról, a hetvenes évekről egyelőre nincs pontos, hiteles, átfogó valóságképünk. Továbbá Önkritika, kevés elfogultsággal 69
