Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény, II. rész)
— Végem volt. Engem a nemlehetek megölnek — folytatta fáradt hangon. — Úgy érzem, hogy megfulladok a sok lehetetlentől. Rég tudom: olyan létfeltételeket kell teremtenem magamnak, amelyben a dolgok megoldhatók. Az életűtam azonban ellenkező irányba haladt. Állandóan bonyolódtak a létfeltételeim. Már nem is a megromló hús izgatott, hisz végül is lesütöm az egészet, a tehetetlenségem fájt. Ágota arcán a beletörődés fájt. A tudomásulvétel. Ahogy azt mondja magában: igen, hát ez már így van. Mindig így volt. Nincs mit csodálkozni. A lehetetlen a mi életünk része. Olyan része, mint amilyen a várost v: a házsor. A házsorok jelölik ki az utakat, ahol járni lehet. Nálunk a lehetetlenek játsszak ugyanezt a szerepet. És a mi lehetetlenjeink egyre sűrűbbek. Átláthatatlanok. — Félórát sem bírtam ki az otthoni fagyott légkörben azután, hogy a feleségem hazaérkezett és én előadtam a lehetetlenségemet. Mert nem szólt. Pici bólintás jelezte csupán, hogy mindent megértett. Meg egy arckifejezés, de azt nem tudom leírni. Ha szobrász volnék, a némán viselt fájdalmat ábrázolnám így. Az embert, aki megadta magát a sorsnak. De aki ezzel a szenvedéssel bünteti is magát. Megérdemlőn, mondja. Nem tudom, mivel érdemelte meg. Szóval nem bírtam. Elmentem. Itt kivárt. Nem kérdezősködtem. Annyi fantáziám volt, hogy tudjam, hová megy egy férfiember a lehetetlenségei elől. Nyilván akkor is volt olyan hely, ahol kéretlen hozták neki a szokottat. — És? — Másnap megoldódott az ügy. A pedellusnak mondtam az esetemet a szövetkezettel. Az mondta: neki van ismerőse. Az hazamegy palackkal. Azonnal felhívta. Délután ott is volt. Félóra múlva ment a fridzsider. Kérdem: mennyi. Az mondta: amennyi a szövetkezetben, de számlája nincs. Kinek kell a számla? Adok neki kétszáz lejjel többet. Kicsit csodálkozik. Én azonban örvendek, hogy túl vagyok a bajon. Azt mondja Ágota, hogy a pali elmegy: miért adott többet, hisz ez a szövetkezetnek járó pénzt zsebrevágta? Ez nem borravalóért dolgozik, hanem a teljes összegért. Megdöbbentem. Igaz. És én erre nem jöttem rá zavaromban. És arra sem, hogy a javítás után maradt egy kis hiba. Mikor ki- meg bekapcsol a kompresszor, a készülék idegesítően cincog. Talán meg kellett volna olajozni valamit. De nagy örömömben s zavaromban erre se figyeltem fel. Mindennek nyilvánvalóan volt egy lehetséges másik magyarázata is. Hogy éjszaka későn mentem haza. És hogy mikor az ember másnapos, felejt. Ezt már Ágota sugározta. De ez sem szavakban nyilatkozott meg, magatartásában. A szobor arcán látszott. Nem, nem maradhattam otthon ezen az estén sem. Elmentem gondolkodni. És azt mondtam: valamit tenni kell, hisz Ágota hajt bele ilyen feszes helyzetekbe és ő is büntet. Ha megértéssel volna, sok minden másképp történne. Beszélnem kellene vele. Aztán lassan beláttam: réges-régen beszélnem kellett volna vele. Csak azt nem tudtam, mit mondjak. Mit? Hirtelen abbahagyta és „mennem kell” felkiáltással felállt. Mint minden alkalommal ezúttal is elkísértem. — És végül mi lett a ciripelő hűtőszekrénnyel? — kérdeztem, mint aki tréfás poént szánt a történemek. — Ágota halála után felszámoltam — mondotta komoran. — Nem bírtam kis ciripelését. Ez a gép minden félórában bekapcsolt és pár perc múlva kikapcsolt. És tehát óránként négyszer figyelmeztetett arra, hogy . . . hogy milyen nyomorult vagyok. Mennyire nincs fegyverem a megpróbáltatások ellen. * * * Kissé költséges volt az expedíció, mégsem tudtam rászánni magam, hogy Mihályt elhagyjam. Vállaltam a szállodát, a napi kétszeri taxizást, mindent. Nem elvont humanizmusból. És már nem is a nosztalgia tartott ott, hanem a kíváncsiság. Ahogy telt az idő s ahogy minél többet tudtam meg elválásunk utáni életéről, mind kevésbé értettem őt. Miért jött ide? Életerős ember. Még hetven sincs. Az aggmenházasok persze imádják, mert hatalmas terheket vesz le róluk. Egyik nap elbeszélgettem az igazgatóval. Öreg ember már 57
