Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 3. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény, II. rész)

Úgy sikerült Mihályt elcsalnom, hogy azt mondtam, rosszul vagyok, ami nem is állt távol az igazságtól. Úgy tűnt, minden különösebb cél nélkül indultunk el az utcán s érkeztünk meg egy kocsmába. Kis falusias italmérés volt az, ahol gondolom bányászok ülték körül a hosszú és vékony faanyagból készült kecskelábú asztalokat. Délelőtt lévén találtunk helyet és le is telepedhettünk az ivó egyik kisebb szobájának sarkában. Vodkát kértem. Mihály nem tiltakozott. Annak idején, ismeretségünk elején is rövidet ivott. Tehát minden simán ment, csak azon akadtam fel, hogy Mihálynak a poharához, kéretlenül egy üveg hűsítőt is tettek, amiből ő a vodkát azonnal fel is hígította.

Tehát nem véletlenül érkeztünk meg ide. Ismerik. Hogy máskor kivel s mikor jár ide, nem kérdeztem, sok egyéb kérdeznivalóm volt. Nem akartam a helyzetet bonyolítani. No meg az aggmenházi nyomasztó élmények elől valósággal beleugrottam az italba. Mint valami tiszta és hűsítő tóba.

Már nem is tudom, hogy tértünk rá az ő aggmenházba vezető útjára, mert egy ideig a hűdött szobatárs életét mesélte, elég érdektelenül, sőt — úgy tűnt — erőlködve. Az ital oldotta fel a gátjait s a második rund után kezdett el magáról beszélni.

— Öregem — mondotta majdhogynem derűsen —, te engem ne gyászolj. Nagyon kérlek. Egyszer azt mondtad nekem, még a színházasdink idején, hogy az embernek minden helyzetben meg kell találnia az örömét az életben. És pap létemre megtettél teátristának

Nevetett.

— Úristen, micsoda kacskaringós élet ez az enyém!

Aztán elhallgatott, de a kurta kis mosolyt ráncolt ajka sarkán felejtette.

— Mesélj — biztattam halkan.

— Mit meséljek? Itt vagyok. Megöregedtem. Mind megöregszünk.

— Onnan kezdd, ahol elváltunk.

— Az is csak folytatás. Ádám és Éva óta minden csak folytatódik. Vagy, ha akarod, azóta, hogy az első majom leszállt a fáról.

— Neked mindegy? — kérdeztem meg.

— A tény, vagy a példabeszéd?

— Most már mégis, hogy állsz a vallással? — kérdeztem tapintatlanul.

Kivárt. Hangja először volt kioktató, mióta ismerem:

— Idefigyelj! Az idők valahogy összekötöttek. Talán lelkileg is van bennünk rokon vonás. Tisztellek, szeretlek, de megbocsáss, ehhez semmi közöd. Az, hogy én mit hiszek s kiben hiszek, az az én alkotmányos jogok biztosította magánügyem.

— Én azt akarom tudni, sikerült-e beleilleszkedned a civil életbe, — védekeztem.

— Sikerült. Éppen azért, mert el tudtam választani a kettőt egymástól. Az egységesítő társadalmi követelményeket az én lelkem privát törvényeitől. Ha tanár voltam, igyekeztem eleget tenni a hivatásnak. Legalább olyan lelkiismeretesen, mint annak idején a papinak.

Láttam, hogy ezen a téren nyilatkozatnál többet nem kaphatok tőle, máshol próbáltam a múltjához férkőzni.

— A feleséged?

— A feleségem halott.

— Nyugodjék békében.

— Nyugodjék.

— Mikor ...

— Mikor halt meg? Hát biza van négy esztendeje.

— Azóta vagy itt?

— Azóta.

— A szíve?

— A szíve.

— A fiad?

— Jól van.

54