Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény, II. rész)
Mielőtt azonban elmondanám mi történt, ideiktatok még egy régi kéziratot. Én írtam, mégpedig azokban a válságos napokban, hetekben. Nyilván nem gondolhattam komolyan a közlésre. Csak a lelkem akartam könnyíteni. Ezért érzem most akkori felfogásom, életérzésem, lelkiállapotom anyagi, megfogható bizonyítékának. „Gyönyörű, tiszta este volt. Az olajfák között vörös dagadt képpel jött elő a hold. A csillagok közül azonban csak a Vénusz fényeskedett még az égbolton. A holddal szemben térdelt és gondolatai miatt pillanatra megszakította az imáját. Szörnyű szorongásai voltak az utóbbi időben. Ha csak az ajtó megcsikordul, azonnal a gyomrába nyilallik az idegesség. A virágvasárnapi bevonulás tette be neki az ajtót. Még amíg a papokkal vitatkozott, meg szidta a farizeusokat s az írástudókat, még hagyján. — Gyanús volt nekik, hogy valóban rokonságban vagyok az istennel. Különben nem mernék így odavágni nekik ... A tömegsiker azonban nagyon meggondolkoztatta őket. Mikor látták, hogy képes tömegeket megmozgatni, azt mondták, eddig s ne tovább. Mert a hatalmuk féltésében nem ismernek sem istent, sem embert. Ha a hatalom elveszett, minden elveszett. Akkor már az sem baj, ha az isten fiát nyírták ki. Hatalmukon kívül ugyanis semmijük sincs s ezért jobban ragaszkodnak hozzá, mint az életükhöz. Aztán a tanítványokhoz tért vissza gondolatban. — Vajon képesek lesznek tovább vinni az ügyet? Vagy pedig a betűk rabjaivá válanak, mint ezek a papi semmirekelők, elvesztik a tömegeiket és vége lesz mindennek? Külön-külön rendes fiú valamennyi. Szeretnek melózni, abban nincs hiba, de vajon van-e bennük isteni szikra. Van-e bennük önfeláldozás? Meg tudnak-e halni a népükért ... Mert manapság ez az egyetlen, amit az ember a népéért megtehet. Mert a jelenlegi körülmények között élni és megalkudni a fennálló helyzettel a népárulással jelent egyet. És ahogy így töpreng, gyötrődik és imádkozik, arra lesz figyelmes, hogy a szomszédos rekettyésben időnkint itt is, ott is egy-egy fényes pont izzik fel. — Érdekes — simogatta meg a szakállát, — nem is tudtam, hogy ezen a vidéken szentjánosbogarak is élnek. Fel fogom hívni a Máté figyelmét a jelenségre. Ő művelt fiú és fogékony a természettudományok iránt. És hogy így ezen elgondolkozott és a szakállát simogatja, megjelent előtte egy ember. És ahogy nézte, nézte, rádöbbent, hogy egy katona áll előtte. — Te katona vagy? — kérdezte a jelenségtől halk, puha hangon. — Naná, mert az örgisten! — felelte a katona és durván röhögött. Aztán az oldalába döfte a lándzsáját és azt mondta: — halkan kisapa, csak semmi pánik, ha sértetlenül akarod megúszni ezt az egészet. Jézus biztosította, hogy nem fog lármázni, mert az ilyesmit ő rendkívül megalázónak tartaná, hogy jajveszékeljen. És miközben ezeket mondotta, szétnézett és megállapította, hogy itt is, ott is katonák lapulnak s a szájukban felizzó cigarettacsikkeket nézte az imént szentjánosbogaraknak. — Tévedni emberi dolog — állapította meg magában. Ekkor azonban két alakot látott feléje közeledni a holdfényben. Az egyik civil volt, a másik katona. Ahogy egyre közelebb jöttek, a katonában felismerte a tisztet, aki jószerivel a vállalkozás vezetője, a civilben pedig az egyik tanítványát. — Júdás, — mondotta akkor neki Jézus, de csodálatos módon nem volt meglepődve, — hát mégis elárultad az ember fiát. Júdás felvetette a fejét és cseppet sem látszott zavartnak. — Idefigyelj Mester! Én már régóta le akartam veled ülni egy kis eszmecserére, de te állandóan el voltál foglalva. — Hogyhogy el voltam foglalva! — bosszankodott Jézus a hálátlanság láttán, — nagyon jól tudod, hogy betegeket gyógyítottam, megsokszoroztam a halat meg a kenyeret, borrá változtattam át a vizet... Satöbbi, satöbbi. 47
