Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Szenti Tibor: Könyvismertetés ürügyén: gondolatok az erotikus folklór-kultúráról
Nem vágytam ilyen „népszerűségre” és nem fogadtam el egyetlen, ma egyre divatosabb „szexuális előadásra” szóló meghívást sem. Munkámmal a népi kultúra búvópatakának néhány cseppjét akartam a napvilágon megcsillantani, nem pedig „pornográf íróként” akartam szerepelni. Még az egyik budapesti szerkesztőségben is megkérdezték tőlem humorizálva: „rendesen működik-e az apparátus”, hogy így élem ki a „nemi életemet”? Amíg ilyen a közfelfogás, megitélésem szerint éretlenek az emberek arra, hogy kellő tudományos magyarázat nélkül, a történelmi korba és folklórkincsbe be nem ágyazva, „meztelen” kötetet adjunk az olvasók kezébe, melynek obszcén szavai, szókimondó történetei épp az ellenkező hatást érik el, mint a könyv szerepe általában: egy magasabbrendű kultúrára nevelést. Azt a különbséget, amely a részben előkészített és a nyers gyűjtést tartalmazó kötet között szakmailag és morális hatásában is megnyilvánul, jól szemlélteti két könyv. Az egyik Nagy Olga Paraszt dekameronja (Budapest, 1977), a másik pedig dr. Burány Béla „Szomjas a vakló c. vajdasági népmesegyűjtése (Újvidék 1984). Utóbbinál fokozza a „hatást”, hogy Budapesten, a Néprajzi Múzeumban őrzött egyes tárgyakon lévő faragott és karcolt aktus-jeleneteket illusztrációknak használtak föl. Megítélésem szerint, másként lehetne ezeket is értékelnünk, ha nem a tárgyaktól elvonatkoztatva, csak magukat a rajzolatokat nagyítják ki és közük, hanem az egész tárgyról kapunk képet, mert a népművészetben a tárgyak formája és felhasználhatósága egységben áll a díszítéssel. A folklór erotikus vonatkozásai rendkívül gazdag skálán mozognak. Ha erőszakoltan sarkítani akarunk, két véglete van. Ezekre jó példák egyfelől népdalaink, vagy a némi rögtönzést is igénylő vőfélyrigmusok. A prózai műfajt tekintve, a paraszti önéletrajzokban vagy az évszázados gyökerű népmesékben megbúvó, mértéktartó erotika, másfelől pedig a legújabb keletű népi adomákban kifejezett obszcenitás. Példánkon keresztül vizsgáljuk meg a különbségeket. A folklórkincsnek erőteljes irodalmi értéke van, amelyről olykor még a szakemberek is hajlamosak megfeledkezni, elsősorban a néprajzi, társadalmi, gyűjtési vonatkozások analizálása közben. Pedig olyan egyéni hangú, öntörvényű meseírók, mint Andersen, vagy a Grimm-testvérek is merítettek e forrásból, magyar vonatkozásban Benedek Elek nevét említhetjük. A folklór egyik legjobb és legelfogadhatóbb fokmérője épp az irodalmi értéke: ahogy közli velünk az eseményeket és a gondolatokat. A kikristályosodott szellemi folklór gyakran szimbólumokkal építkezik. Nincs az a sikamlós cselekmény, amelyet magas művészi szinten, mindenféle szellemi fölkészültségű olvasónak elfogadhatóan ne tudna tálalni, sőt ezen túl, magas művészi élményt ne nyújtana. Ismert népdalunk egy változata (Szántottam gyöpöt, vetettem gyöngyöt) a nemi aktust beszéli el magas művészi szinten. Szinte száma sincs a folklórban alkalmazón, költői szépségű szimbólumoknak. (Más kérdés az, hogy ma, a paraszti közösségek felbomlása után, amikor megszűnt a hagyományos parasztélet, épp a saját gyűjtési és visszaplántálási kísérleteim mutanák, hogy az idős emberek nem értik e szimbólumok jelentését, régen elszakadtak saját kultúrájuk intellektuális hagyományaitól.) Nagy Olga rendezte sajtó alá Győri Klára Kiszáradt az én örömem zöld fája (Bukarest, 1975) c. önéletrajzi kötetét. Ebben egy széki asszony bizonyítja, hogyan lehet erotikáról, sokszor szókimondó- an, obszcenitás nélkül, ugyanakkor gazdagon árnyalva ma is beszélni. Nagy Olga Paraszt dekameron- jában és az Újabb paraszt dekameron-)ában is (Budapest, 1983) sok olyan népmese szerepel, amely a testi, lelki szerelem széles skáláján valódi irodalmi, művészi élményt ad az olvasóknak. Ezek az érzelmeknek is gazdag változatosságát nyújtják: tragédiát, szomorúságot, bánatot, vidámságot, tragi- komikumot, csattanó humort stb. Akár az irodalomban, a folklórban is vannak alapvető minőségi különbségek. Bizony a „tiszta forrásban” meg kell látnunk a homokot is, és fölösleges lenne mindent egy szinten elkönyvelnünk, ami népi. Mennyivel másabb líra az, amelyet egy öregasszony magányában, senkitől sem ösztönözve, önmagának mer bevallani és leírni életének legintimebb pillanatairól, mint az, amelyet részeg kocsisok beszélnek egymásnak a kocsmában. Van határa a bővérű népi szókimondásnak és a kultúrálatlan trágárságnak. Pontosan el kell tudnunk választani e kettőt, mert az erotikus folklór nem attól lesz ízesebb, ha minél obszcénebb szavak durvítják. Figyeljük meg, ahogy a népi szövegek irodalmi értéke sekélyesedik, úgy tűnik el belőle előbb a szimbolika, azután az érzelmi gazdagság. Egyre inkább a közönségesség felé tart és megjelenik benne az obszcenitás. Eltűnik a szenvedés, a bánat — ezek az érzések a leggazdagabb árnyalatokkal rendelkeznek —, de a humort és a vidám hangvételt is fölváltja a csattanós drasztikum, amely végül is primitív viccé degradálódva, már csak kellemetlen pillanatokat tud szerezni a hallgatók, olvasók némelyikének. (Nem becsülve alá a viccnek, mint folklór-műfajnak a jelentőségét, aktualitását, de alapvetően más műfajként kezelve, mint a népmeséket.) Maradjunk a bemutatott népdal témájánál, és a fentiek bizonyítására nézzük meg két gyűjtő 39
