Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Tóth István: Szexuális "mítoszok" és "ellenmítoszok"
Tóth Miklós Szexuális „mítoszok” és „ellenmítoszok” ,Jionyolult problémákra mindig akad egyszerű, könnyen érthető, téves válasz.” (A „Murphy-tövények”-bői)-Á. ™ emi életünket, viselkedésünket, a szexuális jelenségekkel kapcsolatos vélekedéseinket, hiedelmeinket, érzelmeinket és attitűdünket számtalan tényező befolyásolja: a kultúra, amelyben élünk, régebbi korokból fennmaradt szexuális „mítoszok”, személyiségfejlődésünk, tapasztalataink, vagyis más emberek közvetlen vagy közvetett befolyása. Az ún. primitív társadalmakban — mint ahogy az a kultúrantropológusok munkái nyomán széles körben ismertté vált—, a „nemi nevelés” legközvetlenebb formája nem ritkán az utánzásos tanulás volt, amikor a gyermekek és serdülők közvetlenül megfigyelhették a felnőttek szerelmi életét, esetleg a tapasztalatlanokat a törzs egy idősebb, magas státuszú tagja avatta be a szexuális viselkedés rejtelmeibe. A tételes vallások kialakulásával azután többé-kevés- bé pontos (gyakran szimbolikus) előírások rögzítették, hogy az embereknek hogyan kell szexuálisan viselkedniük és milyen nézeteket tanácsos vallaniuk a szexuális jelenségekről, így a 17. századig a szexualitáshoz elsősorban morális szempontból közelítettek, s csak azután kezdett a szex fokozatosan „medicinizálódni”: a korabeli orvosok az egyes szexuális megnyilvánulásokat diagnosztikus címkékkel látták el, s ha már diagnózis van, abból előbb-utóbb valamilyen „kezelés” is következik a medicinális modell szerint. Gondoljuk meg, mekkora fordulatot jelentett a szex orvosi problémaként való kezelése az európai kultúrkörben! (Tekintsünk most el a keleti kultúráktól, ahol az érzékiség leginkább elvált a szerelemtől, s a legkevésbé kezelték erkölcsi kérdésként.) Ha a középkorban egy úrihölgy nyíltan kifejezésre juttatta szerelmi gerjedelmét, legfeljebb erkölcstelennek bélyegezték (bár a dolog nem ilyen egyszerű — vegyük csak le a polcról újra Huizingát!), a 17. századtól kezdve azonban már betegnek. Régi francia orvosi szövegek szerint a „kezelés” ilyenkor nem egyszer abban állt, hogy a szerencsétlent tébolydába zárták, és sorozatos érvágásokkal, vérlebocsájtásokkal gyógyították, esetleg addig, amíg a vérveszteségbe bele nem halt. Az idő, ahol vagyunk, a francia szellem „nagy százada”, a Grand Siécle, Pascal, Comeille és Racine kora. Ahogyan a szex fokozatosan egyre inkább orvosi üggyé vált, úgy a 19. század végére, a 20. század elejére fokozatosan kitermelődtek az orvostársadalomból azok a szakemberek is, akik tekintélynek kezdtek számítani szex-ügyben, még akkor is, ha hivatalos orvosi fórumokon sokszor támadták őket, gyakran egzisztenciájuk is veszélybe került (pl. Krafft- Ebing, Iwan Bloch, Havelock Ellis, Magnus Hirschfeld, Paolo Montegazza). A „szexológusok” nemzedéke azonban az utóbbi harminc-negyven évben jelentkezett egyre markánsabb identitástudattal és azzal a deklarált szándékkal, hogy szakértőkként lépjenek föl szex-ügyben, nemcsak az ún. deviáns vagy kóros, eltévelyedett szexuális viselkedések körét illetően, hanem a „normális” szexualitás területén is. Visszautalva írásom bevezető mondatára, szociológusok hivatottak arra, hogy pontos vizsgálatokkal fölmérjék: nemi életünket és a szexuális jelenségekkel kapcsolatos vélekedéseinket a „más emberek” közül milyen mértékben és hogyan befolyásolják a szex-kutatók írásban közzétett véleményei, esetleg a különféle tömegkommunikációs csatornákon elhangzott nyilatkozatai, illetve a szexuális problémák terápiája során a terapeuták direkt vagy indirekt módon közvetített, a szex-szel kapcsolatos érték- és normarendszerei. Nem 27
