Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 3. szám - Tóth István: Szexuális "mítoszok" és "ellenmítoszok"

tudok róla, hogy ilyen jellegű szociológiai vizsgálatokat végeztek volna, azonban — úgy hiszem, egzakt adatok hiányában is — megkockáztathatom azt az állítást, hogy ez a befolyásolás létezik, és azt gondolom, hogy elég jelentős mértékű. Ha pedig ez így van, akkor érdemes kézenfogni a laikus, ám művelt olvasót, és végigvezetni abban a könyvtárszobában, ahol a modem szexológiai és szexterápiás irodalom művei állnak összezsúfolva, leszakadással fenyegető polcokon. Természetesen nem lesz módunk arra, hogy minden jelentős műbe belepillantsunk, inkább tallózni fogunk tehát, az olvasó így a szerző szeszélyére bízatik. Ennek a kis sétának bevallott csalafinta célja az, hogy „elbizonytalanítsa” az olvasót, ugyanakkor a szerző önös érdekeit is szolgálja: hogy saját bizonytalanságait megossza az olvasóval, s ily módon megkönnyebbüljön kissé, kétségeiből származó feszültsége csökkenjen ezáltal.

Azt hiszem azonban, hogy ez az „elbizonytalanítás” végül is konstruktív hatású lehet, hiszen elgondolkodtatja az olvasót: bizonyítottnak vett tények felülvizsgálatára, létezőnek tartott jelenségek elvetésére vagy éppen nem létezőnek véltek elfogadására serkentheti.

írásom célja az, hogy kimutassa: a modern szexológia és szexuálterápia, amely annak idején azzal a céllal is jelentkezett, hogy megkérdőjelezzen bizonyos mítoszokat, tévhiteket, hamis kognitív sémákat a szexualitással kapcsolatosan, néha veszedelmesen közel kerül ahhoz, hogy maga is új, nem kevésbé irreális hiedelmeket közvetítsen a szakmabéliek és a páciensek felé egyaránt. Mindez természetesen nem a szexológia és a szexuálterápia egészére igaz, csak bizonyos képviselőinek bizonyos nézeteire, s ez a kritika egyébként a szexuálterápiás irodalmon belül is megfogalmazódott már. A bizonytalanságokat és egymással ellentétes nézeteket önmagában persze nem tartom negatív jelenségnek egy tudományágon belül, ellenkezőleg, közismert, hogy ezek a tudományos megismerés szükség- szerű lépései. Az uniformizáló jellegű vélemények és konklúziók azonban kifejezetten káros hatásúak lehetnek, ha az emberek széles rétegeit valamilyen csatornán elérik.

Mondandóm célkitűzéséből következik, hogy azokkal a kérdésekkel foglalkozom, amelyek problematikusak, ahol viszonylag egymásnak ellentmondanak a vélemények, adatok, „kísérleti eredmények”, illetve ezek interpretációi. Igyekszem e nézeteket egymás mellé felsorakoztatni, s nagyon sokszor állást sem foglalni, illetve olyan módon voksolni bizonyos kérdésekben, amely az ellenkező vélemény létjogosultságát sem tagadja. Tűnjön bár ez gyávaságnak, úgy hiszem, a szexuális jelenségek vizsgálatánál (is) célszerű sokszor az itéletmentes szemlélődés. Ha történetileg tekintünk témánkra, megállapíthatjuk, nagyon sokan ráfizettek arra, hogy bizonyos szaktekintélyek valamely szexuális kérdésben egyértelműen állást foglaltak.

Ennek illusztrálására és „bemelegítésül” nézzük a maszturbációt!1 Ne menjünk vissza Onánig, aki egyébként is inkább a gyermekáldás megelőzésének egy ősi módszere által vált híressé, se bizonyos primitív népekig, ahol az önkielégítés csoportosan űzött, „természetes” cselekvés volt, kezdjük csak a 18—19. századdal, s maradjunk a medicinális felfogáson belül, ne ránduljunk ki a sokkal jobban ismert vallásos-morális nézetek területére. Benjamin Rush (1746—1813), akit az amerikai pszichiátria atyjának tekintenek, úgy vélekedett, hogy a maszturbáció többek között impotenciát, vizelési zavarokat, emésztési problémákat, látászavart, szédülést, epilepsziát és halált (!) okoz. Jean-Etienne Esquirol (1772— 1840), a francia pszichiátria híres egyénisége teljesen osztotta e nézetet. A 19. század közepén az amerikai orvosi közvéleményt jól tükrözi a New Orleans Medical and Surgical Journal egy szerkesztőségi közleménye, amely szerint sem a pestis, sem a himlő, sem a háború, földrengés és egyéb természeti csapások nem olyan veszélyesek az emberiségre nézve, mint a maszturbáció.

Mondhatnánk azt, hogy e magas szakmai polcon álló szakemberek nézetei kevésbé befolyásolták a közvéleményt. Lehetséges. Azonban a 19. századi Amerikában a legnépszerűbb „Orvos a családban”-típusú könyvben is hasonlókat olvashattak a felvilágosulni vágyók. Ez a könyv R. V. Pierce tollából The People’s Common Sense Medical Adviser, 1895-re a 71. kiadást érte meg, és több mint 2 300 000 példányban adták el!

28