Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Czére Béla: Élet és halál mezsgyéjén: Krúdy Gyula Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban c. regényéről
tői, mint a másik felvidéki lány, a teltlábú Janka. A főhős szeme a szerelmi gyönyör pillanataiban válik „halott színűvé”, Krúdy prózájában a szerelem és halál természetes és egyben nyugtalanító összefüggését jelezve. Az ekkor még „látó” főhős szeme azért kap halotti fényt, mert messzire néz, élet és halál titkainak fátylai mögé pillant be, s a lét titkai elsősorban az ölelés perceiben derengenek fel előtte. Kétségtelen, hogy a Freud által kidolgozott, s Ferenczy Sándor által is közvetített halálösztön-elmélet hatással lehetett a regényre, de az is valószínűnek látszik, hogy a freudi tanokat azért tudta Krúdy befogadni, mert azok összhangban voltak a saját költői világképével. A halálösztön-elmélet egyébként a freudi tanítás legbonyolultabb — és egyben legbecsületesebben felvázolt — gondolatmenete, mert itt Freud pontosan jelezte a kételyeit, bizonytalanságait is. Épp ezért, egy Krúdy-formátumú szuverén író számára különösen izgalmas terület ez; hiszen a freudi gondolatmenet csak halvány támpontot ad, amelyről az intuitiv költői fantáziával új horizontok felé lehet elindulni. Freud szerint a szervezet az orgazmusban is törekszik egy ősi, harmonikus állapot reprodukálására, az élő, gondolkodó szerves anyag — az emberi test — átéli az archaikus, szervetlen lét harmóniája iránti nosztalgiát, a nagyobb egységbe tartozás öntudatlan nyugalmának megkívánását. Az életösztön a szerelemben összefonódik a halálösztönnel, de az életösztön az erősebb: az erosz a halálösztönt is a szolgálatába állítja valamilyen módon. Vak Béla pszichéjét tehát úgy kell elképzelnünk, hogy benne az életösztön-halálösztön párviadal nem a „szokásos módon” zajlik le: a szerelemben a férfi mindig közelít a halálhoz, bár küszöbét nem lépi át soha. Mi is ez a főhős szeméből sugárzó halálélmény tulajdonképpen? A külvárosi kávéház vak zenészeinek dala Janka megadását, Vak Béla fiatalságát idézi fel, hódítását a fiatalember középkori zsoldos módjára képzelte el. Mikor Janka a karjaiba dől, „mint szarkaláb veti magát a szél ölébe”, akkor Wallenstein „előcsapatai végre felgyújtották az ellenséges városokat”, de a harminc éves háború legendás és tragikus végű tábornoka — a főhős — végül mégsem tudta befejezni hódító műveletét, mert a halott fény megriasztotta a lányt az utolsó pillanatban. A szerelem ugyanis a váratlanul megnyíló nagy titok, amely nemcsak örömöt, hanem fájdalmat is hoz a lány számára, mindaz, ami a férfi szeméből sugárzik, már felcsillan Janka szembogarában is: a rémület és a gyönyör, a fájdalmas felismerés és a kéjvágy játszik egymásba a pupillákon. A szűz Janka olyan volt, mint az öntudatlanság tengeréből kifogott hal a tudatos gyönyör és fájdalom partjaira vetve. A szűz Janka személyében az öntudatlan anyag áll szemben az öntudatra, életre és halálra eszmélt anyaggal, a csak ösztöneiben élő ember a gondolkodó emberrel, aki már tudja, hogy úgy kell leélnie életét, „mintha egy halott kötözné magát” hozzá. Az élet kiteljesedése, a szerelem Krúdy költői szótárában így válik a halál szinonimájává. Persze az is kétségtelen, hogy a főhős „látó” korszakának ösvénye is az élet és halál mezsgyéje felé kanyarog, hiszen Janka és Szeréna után hiába veszi az örömök délszaki városai felé útját a férfi, ősszel már ott is faleveleket lát hullani a nők szoknyájából. A még látó férfi inkább a halott nőkkel köt ismeretséget, halott szerelmesei meglátogatják, meghallgatják udvarlását, megosztják vele titkaikat, s a főhős azt is tudni véli már, hogy a halottak csak az élők megnyugtatására temetkeztek a föld alá, hogy ott igazibb, szabadabb életet éljenek. Az élet és a halál közötti mezsgyén azonban nem lehet büntetlenül közlekedni: a titkaikra féltékeny halottak összefognak a regényben és elveszik a főhős szemevilágát. A vakság stilizált bűnhődés, amely azért sújt le a férfire, mert az élet, halál, szerelem titkainak megértésében túl messzire merészkedett. A vakság szimbolikája ugyanakkor a férfierő elveszítését is jelenti: gondoljunk a Napraforgó Álmos Andoréra vagy az ugyancsak 1921-ben írt Nagy kópé Rezeda Kázmérjára. Nem véletlen, hogy ehhez a „vaksághoz” a szerelem kiteljesítésén, a korábban átélt szerelmi élmények szintézisén keresztül vezet az út. Ennek a szintézisnek — paradox módon, de mégis logikusan — épp az a város lesz a színtere, amely száműzi magából az igazi szerelmet, s pusztán a pénznek és az érzéki gyönyöröknek áldoz. Kalmárok és kalandorok lakják Mózt, a felvidéki városkát, csak a hideg észt tisztelik itt, az érzelmeket megvetik. Az erős érzelmeken alapuló szerelem ugyanis monogám jellegű elsősorban, s 24
