Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 3. szám - Czére Béla: Élet és halál mezsgyéjén: Krúdy Gyula Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban c. regényéről

mint ilyen, egy nő felé irányul kizárólagosan. Az az érzéki szenvedély viszont, amelyet a főhős a mozi lány, Frimet iránt érez, lehetővé teszi, hogy mámorában a férfi minden volt és eljövendő szerelem élményét átélje. A demitizált, az európai középkor — mindmáig ható — eszményítésétől megfosztott, ősi alapelemeire bontott szerelmet a táltosujjú zsidólány, Frimet karjaiban találja meg a főhős. A sors által megjelölt, hatujjú Frimet ugyanúgy az élet és halál mezsgyéjén közlekedik, mint Vak Béla, mágikus lénye és tragikus múltja egyaránt alkalmassá teszi őt arra, hogy alakja a férfi számára a szerelem archetípusává, a teremtést és a halált magába ölelő „Világ anyjává” nőjön. A széles csípőjű, izmos lábszárú „Világ anyja” a férfi „halott szemeibe” szeret bele, a regény fikciója szerint a „halott szemek” segítségével az elhunyt kisgyermekét akarja viszontlátni. A lány múltját a középkori zsoldos történetek világvég-hangulatára emlékeztető képekben idézi fel Krúdy. Fellázadt parasztok, éhes zsoldosok, rendűkből kiugrott papok támadtak ugyanis egyszer Mózra: Frimetnek menekülnie kellett, agg bácsikájánál kapott egy kastélyban menedéket. A halál közelsége az önkívületig korbácsolja fel Krúdy regényében az érzékeket: a zsoldosok már fejszével döngetik a pince ajtaját, amikor a nagybácsi — a bibliai patriarchák reszketeg vágyával — egy üres hordóban magához öleli a lányt. Frimet a háborús víziók legnyomasztóbb képsoraiban vergődik itt: a nagybácsi után egy „szakállas barát”, egy „fenevad szagú cigány” és egy „otromba, vén paraszt” erőszakolja meg. A pusztulás és a szerelemélmény nyugtalanító összetorlódásában a halál szirénévé, közvetítő médiumává válik a lány: későbbi szeretője, a katona meghal az ölelésében, a főhőst pedig a karjaiban éri utol a bűnhődés, a megvakítás. Frimet gyönyörű testből és alvilági árnyékból szőtt alakja köré féltékeny, holtukból visszajáró kísértetlényeket vetít az egyre félelmetesebb víziókba emelkedő regény: a meggyilkolt nagybácsi és a különös kamasz figuráit, akik a főhős temetői megvakításában is tevékenyen részt vesznek. A temető sírdombjai alatt a halottak tovább élik régi életüket, a férfi köré gyűlnek, miközben az Frimet-et öleli egy frissen ásott sírgödörben. De halottak vonulnak a temető melletti országúton is, az emberi bűn, nyomorúság, szenvedés végtelenbe kanyargó alvilági menete ez, s az évezredes panaszok monoton zsivajában, a sírgödör körül táncoló meztelen női lábak orgiájában, a széles csípőjű Világ anyjával szeretkezve az élete során megkívánt összes nővel egyesül a főhős egyszerre. Frimet, a hatujjú táltosasszony belehal az ölelésbe, de nem élheti át az élményt büntetlenül a férfi sem.

Az élet és halál köztes területére, a purgatoriumba vetett, megvakított főhős most már „az emberek alakjából csak azt a másvilági árnyékukat látta, amely árnyékot majd a holttestük fog mutatni, midőn egyszer a Hold és a Nap kettős fénye alá kerülnek: amidőn testüknek és lelkűknek igazi árnyéka vetődik a földre és a felhőkre.” Az emberi lélek latens, rejtett erővonalaira figyel ezután Vak Béla, s a jellem karikatúraszerű vonásokra csupaszított lényegére. A pesti temetői menet csivitelő hölgyeit például „madárcsoportozatnak” látja: „Álltak ott nehéz túzokok, amelyek alig bírták őszies zsirjukat, inas húsukat, kajdá- csok, amelyek fejüket kíváncsian forgatták, rigólábúak és szemtelen verébugrásúak. De voltak közöttük olyanok is, akik kötőtűkből voltak összerakva; mások sovány lábszárai mindig iramodásra készen állottak, mint a feketelábú vadludaké; egyik-másik a tojni készülő tyúk renyheségével állott; némelyik kinyújtotta nyakát, mintha a szélben feléje áramló szagot kémlelné.” A felvidéki Szerénából terézvárosi maitresse-sszé, „Mágnás Elzává” vedlett lányt hántolják el itt, s így a temetés, majd az ezt követő tor logikusan kapcsolja össze a főhős „vak” életét a lepergett „látó” életével. Szerénka pesti kurtizánként is megmaradt egyszerű, vidéki lánynak, a szimbolikus „harmadik kebel”, amely a lányt ékíti, a megőrzött tisztaságot jelképezi, míg a „két elvetemült nővér”, a másik két kebel közben bejárt minden tájat, ahol „könny és szenvedés, öröm és szenvedély lakik.” Az élettel szemben Szerénka volt az adakozó, mert „néhány apró szoknyáért” és „fénylő üvegdarabért” odaadta „a szérüskertek délutánjait, a malomgát zugója felett töltött alko- nyi elmerengéseket, barátságos kis utcákat, amelyek sóhajtottak, köhögtek vagy mosolyog25