Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 3. szám - Czére Béla: Élet és halál mezsgyéjén: Krúdy Gyula Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban c. regényéről

cselekvő múlttal szemben a megvakult főhős már nem formálója, hanem csak szemlélője sorsának, de passzív szemlélője a mások életének, a magyar lét egészének is. Ugyanakkor az is igaz, hogy a purgatóriumi mezsgyére lépett Vak Béla reális cselekvés helyett gazdag titkokat fürkész ki, az élet és a halál, a más dimenziójú lét törvényeit. így a regény arra is figyelmeztet, hogy lehetnek olyan történelmi helyzetek, amikor a félreállás, a kivárás válik életprogrammá, a valósággal egyelőre nem találkozó álomvilágot szövögethet az ember és a nemzet abban a reményben, hogy a lassan kullogó történelmi idő egyszer mégis csak utoléri majd az álmokat.

A külvárosi kávéházban, ahonnan Vak Béla emlékezései kirajzanak, világtalan zenészek játszanak „egy mély, sötét folyosó közepén”, amely az életet a haláltól elválasztja. Távol van ez a folyosó a valós élettől, de távol a megsemmisülés végső nyugalmától is. A nyugalom éppen nem jellemzi ezt a különös létállapotot, amelyben minden lényegtelen érzés, gondolat és vágy kihull a testből s a lélekből, s csupán a megismert élet leglényegesebb tartalmai, vágyai, céljai maradnak meg. A vágyak kiütköznek a test falán, láthatóvá válnak a vakok számára, mint ahogy az ő testük is olyan hullámokon lebeg, amelyek tetszés szerint bárhová elsodorhatják őket. Éjjel megszólal a kávéházban a vak zenészek dala, s ekkor a világtalanok visszanyerik látásukat, a valós látásnál is gazdagabb belső látás irányítja álomlépteiket. A karnagy „apácazárdák éjszakájában” lesz „égi lepke, amely az alvó szüzek fekhelye körül susogja kábító dalát”, de „megelevenedett Szent György” is lehet, aki „litánia után lábainál marasztalja a novíciát az elcsöndesült templomban.” A dal szelleme „mint megannyi mezítelen nőalak guggol a hegedűsök vállán”, s a magvakult, a szerelem valóságos élményétől megfosztott főhős képzelete is az ifjúkor emléktájaira réved vissza.

A Vak Béla előtt vibráló tájban nemcsak az állatoknak van szeme, hanem a növényeknek, tárgyaknak, járműveknek és az égitesteknek is. „Nagy, bamba szeme volt a napraforgónak”, a kocsikerék pedig „úgy látszott messziről, mint egy pusztaságon végigforgó szem, amelyben az egész világ látható.” A „szem” segítségével találnak egymáshoz utat a világ élettelen objektumai és az egyetemes lét csillagtestei, természeti jelenségei is: „A vonat piros és zöld szeme biztosan haladt át az esti tájon. Az éjszaka reszkető ködén át bátorított a tanyaház barátságos szeme. A kelő Nap úgy nézett végig a pusztán, mint a legjobb szem, amely előtt nem marad titok a legkisebb harmatcsepp sem. Szeme volt a Holdnak, amellyel késő novemberben benézegetett a ritkult lombozató erdőkbe. És a szél, ez a láthatatlan madár, amelynek számycsapásait látni a nyulak országútján, a bozontos sűrűségeken, kengyelfutását porzani látni a pusztán, jelenlétét észrevenni a megalázkodott nádasokon: vajon szem nélkül találná meg az utat az ablakhasadékokra, betört ablakokon?” A „szem” egy ősi pogány világkép szimbóluma lesz Krúdy regényében, a porszemtől a csillagtestig összefüggő, egymás életét figyelő panteisztikus természeti létben. Az embernek kölcsönadott, a halálban visszavett, majd a nagy pihenés után újra kölcsönadott szemek meséjével Krúdy azt az ősi vágyat szólaltatja meg, amely sosem tud belenyugodni abba, hogy az emberi szem által reprezentált értékek végleg elenyésszenek, semmivé foszoljanak a világ közönyös anyagában.

A „szem” jelkép és a világ konkrét, érzéki anyaga egyszerre, s ez a jelkép rávetül a főhős életére is, hiszen Vak Béla „objektív”, normális látású és „szubjektív”, belső látású optikájától függ a világhoz fűződő viszonya is. Ez a viszony a főhős és a nők kapcsolatán keresztül fejeződik ki, ugyanúgy, mint a Szindbád-ciklus esetében, csak még mélyebben, filozófikusabban. A középkori hangulatú felvidéki városkában telt el Vak Béla ifjúsága, a középkorias atmoszféra azonban nem a Rabelais-i gyönyörök képét idézi fel, hanem ellenkezőleg: vezeklő, bigott légköre van e városkának, száműzve van innen minden életöröm. Farsang utáni, hamvazószerdái bűntudat ömlik el az örömgyilkos városon, nem véletlen, hogy Vak Béla szerelmének, Szerénának szemei egy verőfényes mediterrán városba „szöknek el” folyton. A regény budapesti fejezeteiben később orfeumi kokottá, „Mágnás Elzává” züllő Szeréna itt még tisztaságát és természetes életvágyát fordítja a főhős felé, s a szerelmi megadás pillanataiban éppúgy visszaretten a férfi „halott” szemei23