Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 3. szám - Varga Dávid: Eltűnt - kezében bottal, virággal

Valószínű, hogy a rendőrség jobban eleget tehetne az eltűnésekkel kapcsolatos hivatalos megbízatásának, ha munkáját társadalmi szervezetek is segítenék — amihez persze előbb el kellene ismerni, hogy az évente 6—7 ezer bejelentett eltűnés: komoly társadalmi probléma. (Elég csupán a fiatalok kábítószerezésére hivatkozni: néhány éve még csak suttogva beszéltek róla — ma már el kell ismernünk: létező gond!)

A rendőrtiszt eltűnődik: „Az igény felmerült bennem is, de nem tudom, melyik szervezet lenne jó, s melyik vállalná ..Nem alaptalan kétely, hogy a magyar társadalmi életben működő félszáznál is több szervezet — büszkén ügyelve hagyományaiban gyökerező autonómiájára — vajon felvállalná-e e kényes feladatot. Az sem kétséges azonban, hogy a passzivitás a rendőrség részéről nem valamiféle „intézményi” korlát: a közlések visszatartása, túlszabályozása mögött „keményebb” — politikai, társadalometikai — óvatosság áll, melynek érvényesítésében a rendőrség csak közvetít.

Úgy látszik, társadalmunk még korántsem érett arra, hogy szembenézzen saját bajaival. Pedig ez — egyebek közt — pontosabb ismeretekhez vezetne; e nélkül még azt sem tudjuk, e bajok szépségflastromot kívánó gyermekbetegségek-e csupán, vagy a nagyobbodás, fejlődés, működés — szükségképp velejáró — zavarai. Mielőbb felfedezzük, leírjuk őket, annál hatásosabb lehet a diagnózis és a terápia.

Alighanem ez a „ne teregessük a bajt” szemlélet rejlik a tömegkommunikációs eszközök bürokratikus ridegsége mögött is, pedig könnyű belátni: rengeteg olyan fórum, kiadvány létezik, amely — jelentős anyagiakkal megtámogatva — kevésbé fontos ügyek — olykor ügyekké magasztosított „közönségigények” — szolgálatába szegődött. A „hogyan éljünk?” kérdésre mindenféle válasz hasznos — szexuális tanácsadás, „lelki patyolat”, vagy akár a főzési tanácsadó —, de ez csak akkor meggyőző, ha a súlyosabb kérdéseket sem hallgatjuk el. Az eltűnéses esetek fórumát, „rovatát” például — korlátozott terjedelemben, diszkré- tebb formában is — hiába keressük a lapokban, amelyek, többnyire, még az egyedi esetek közlésétől is elzárkóznak. Pedig az eltűnések száma — állítólag — a fejlettebb országokban sem kevesebb mint nálunk, s a Szovjetunió egyik, idegenforgalmilag is jelentős városában az eltűntek fényképes tábláját is látta valaki nemrégiben. Tudomásul kellene venni, hogy az eltűnés — más problémákkal együtt — a bonyolultabbá váló társadalmi élet jelensége, folyománya, melyen csak a József Attila-i mondat mély megértése jegyében segíthetnénk: „A konszonancia nem egyéb megértett disszonanciánál...”

Ám lássuk azt is, milyen disszonanciákat kell „megértenie” — ezúttal horizontális szemszögből — falunkban és közvetlen környékén... A 268 fős faluban hatvan év fölötti ember csak 41 van, a falu mégis, egészében látszik öregnek. A falusi „slum” két értelemben is kialakult: egyrészt — helyhez kevéssé köthetően — az öregekből, akiknél az említett okokból a leépülés már viszonylag korán: 60 éves koruktól érezhető, másrészt azokból a zömmel középkorúakból, fiatalokból, akik nem tudnak vagy nem akarnak a falu normái szerint élni. A falutól „külön” költöznek, illetve nem törődnek a letelepedéssel járó „normákkal”: házukat, kertjüket nem gondozzák — hány régi ház megy tönkre így! —, olykor hónapokra eltűnnek. A falu lakosságának ez a rétege korántsem csupán cigányokból áll; köztük magukra hagyott öregek, betegek is vannak, de főként máshonnan ide települt, többnyire lumpen, féllumpen elemek. Számuk nem nagy, de ahhoz elegendők, hogy irritálják a régebbi lakosságot, s felkeltsék vagy fokozzák bennük az „itt élni tovább nem lehet” érzését.

A társadalomtudományi szakirodalom már felfedezte ezt a, kisebb falvainkban korántsem ritka — Baranya egyes részein pedig éppenséggel általános — jelenséget, amit ideje lenne észrevenni már „másutt” is. Az egyoldalúan a városoknak kedvező, a falu szempontjából viszont hátrányos településpolitika üt itt vissza. Nevezetesen: miközben városainkat — több-kevesebb sikerrel — megszabadítjuk a slum-októl, a munkanélküliek, ügyeskedők, sehol helyet nem lelök zömét automatikusan falvainkra „szabadítjuk”. Ahol még örülni is kell nekik, mivel növelik a lélekszámot, valójában azonban a további sorvadás erjesztői, előmozdítói. (Mindez persze nem jelenti azt, hogy az új telepesek közt egészsé11