Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Henkey Gyula: A magyarság kontinuitása magyarországi népességek antropológiai vizsgálata alapján
dulása sokác férfiaknál és bunyevác nőknél kissé fokozódik, a németeknél és a szlovákoknál kissé csökken a magyarokhoz képest. A magyaroknál a leggyakoribb típusok a turanid (27,7°;,), a pamiri (9,3%), az elöázsiai (6,7%), a keletbalti (5,2%) és a dinári (5,2%), a meghatározatlanok aránya pedig 34,5%. A magyarság török rétegével kapcsolatba hozható turanid, pamiri és elöázsiai típusok együttes előfordulása 43,7%, a lapponoid, az uráli, valamint a keletbalti típusnak finnugor jellegű formái együtt 4,7%-ban mutathatók ki, tehát a törökös jellegegyüttesek túlsúlya a finnugor formákhoz képest kilencszeres, de úgy, hogy a vogulokra és osztjákokra jellemző uráli típus előfordulása csak 0,1%. Az ősi szlávoknál gyakori jellegegyüttesek aránya 3,1%, az ősi germán formáké pedig 0,5%. (Az utóbbi százalékokat úgy kaptam, hogy a keletbalti típust 50—50%-ban finnugor és szláv jellegű formáknak, az északi és a cromagnoid típust pedig szintén fele-fele arányban számítottam szlávnak, illetve germánnak.) A szláv jellegű formák 3,1%-os gyakorisága merőben ellentétes egyes korábbi történeti és régészeti feltevésekkel, de pl. összhangban van Tretyakov professzor álláspontjával, aki szerint a honfoglalás korában szlávnak tartott népek vagy nem voltak szlávok, vagy nem voltak tiszta szlávok. Nem látszik igazoltnak az a feltevés, hogy a törökös réteg csak a vezetők között volt jelentős, ugyanis a folyamatos lakosságú jobbágy és kurtanemes népességeknél hasonló arányú a törökös túlsúly, de Lipták történeti embertani munkáiból is megállapítható, hogy az ugor réteghez kapcsolódó uráli típus a honfoglalók vezető rétegében is eléggé jelentős volt. A turanid típus aránya őslakos népességeknél általában, de különösen Kalocsa környékén, a kiskunságiaknál, a középső tiszamentieknél, a palóc centrumbelieknél, a Vas megyeieknél és a nagykunságiaknál emelkedik, a pamirié a palócoknál, és a Vas megyeieknél, az előázsiaié a Duna—Tisza közi őslakosoknál, a meghatározatlanoké a telepes községekben növekszik az átlaghoz képest. Azon újra települt községekben, melyekben a szlovák eredetű családnevek előfordulása a Palócföldön a 20%-ot, az Alföldön a 10%-ot meghaladja, közel egyenlő arányban emelkedik a keletbalti típus finn-ugor és szláv jellegű formáinak gyakorisága. A dinári típus előfordulása a jászsági őslakosoknál, valamint a Duna—Tisza köze délnyugati részében növekszik, utóbbi vidéken elsősorban dalmát eredetű nevek jelentősebb előfordulása esetén. A keleti mediterránok aránya a kiskunsági és a tiszamenti őslakos népességeknél emelkedik. A lapponoid típus nagyobb gyakorisága szétszórtan, egyes folyóparti településeken észlelhető. Az uráli típusnak nincsenek gyakorisági gócai, a helységek többségében nem is volt kimutatható. Őslakos népességeknél jelentősen fokozódik a törökös jellegegyüttesek túlsúlya, a Duna—Tisza közi őslakosoknál arányuk 47,7%, a finnugor formáké 2,8%, az arány tehát 18 az 1-hez. A Dunántúlon eddig a Fejér megyei ceceieket, nádasdladá- nyiakat, a Somogy megyei kőröshegyieket, valamint a Vas megyei őriszentpéterieket, kemenesmaga- siakat és ostffyasszonyfaiakat vizsgáltam. Cece eredetileg besenyő település volt, de a helyi református egyház története szerint lakosai a török megszállás második felében Komárom megyébe menekültek, s bár a törökök kiűzése után visszatértek, de egyidejűleg nyugat-dunántúli jobbágyok is települtek a községbe, akikkel az őslakos eredetűeknek tekintett köznemesek összeházasodtak. Bár Cecén is a turanid és a pamiri a két leggyakoribb típus, de ezek aránya a magyar átlaghoz képest csökken, viszont az erősen kevert meghatározatlanoké jelentősen, a dinári és az alpi típusoké pedig kis mértékben emelkedik. Nádasdladányt Nagy Lajo* a 60—70%-ban folyamatos lakosságú Fejér megyei községek között említi. A XVIII. század első harmadában a helyi református egyház anyakönyvében csak magyar eredetű családnevek fordulnak elő, viszont a katolikus anyakönyvekben három német eredetű családnév is gyakori. A Hutvágner család szájhagyománya szerint ősük a XVIII. század végén érkezett Bakonybélből és az utódok folyamatosan összeházasodtak az őslakosokkal. Bár az általam vizsgáltak között 12,4%-ban mutathatók ki apai és anyai ágon német eredetű családnevek — messze a legnagyobb mértékben az eddig vizsgált magyarok között —, a turanid és a pamiri típus gyakorisága meghaladja a magyar átlagot, az ősi germánokra jellemző északi és cromagnoid típus előfordulása teljesen jelentéktelen (0,6—0,6%), viszont a dinári típus aránya 4%-kal, az alpi 0,4%-kal haladja meg a magyar átlagot. Az alpi típusba soroltak 80%-ánál, a dinári típusba soroltak felénél voltak kimutathatók apai vagy anyai ágon német eredetű családnevek. Nádasdladányban a törökös jellegegyüttesek aránya 50,6%, a finnugor formáké 3,3%, a szláv alakoké 1,5%. Somogy megyében Kőröshegy a Borovszky monográfia szerint a leginkább folyamatos községek közé tartozik. Az 1828. évi összeírásban szereplő 110 családnévből csak kettő a délszláv és egy a német eredetű. Kőröshegy is azon községek közé tartozik, melyekben a turanid és a pamiri típus előfordulása igen jelentősen meghaladja a magyar átlagot, a törökös típusok együttes aránya 63,1%, a finnugor formáké 2%, az ősi szláv és germán változatoké pedig 0,8%, illetve 0%, a keleti mediterránok gyakorisága 9,4%, több, mint kétszerese az országos átlagnak, a dinári típus gyakorisága 5,4%, csak 0,2%-kal haladja meg az eddigi magyar átlagot. A Borovszky monográfia Somogy megyei kötetében kifejtett antropológiai álláspont szerint Somogy megye északi felének, „Külső-Somogynak” magyarságára a honfoglalók és a velük 80
