Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Botlik József: Tonalitás - tolnaitás - totalitás: jegyzetek Tolnai Ottó műveiről
E kötetben azonban költészetének másik alapmotívuma a politikum, a gerillizmus háttérbe szorult, pedig Tolnai Ottó világképe enélkül nem tekinthető teljesnek. A végkövetkeztetés azonban a legtöményebb számvetés életéről, alkotói útjáról: „néha egyszerűbb dolgokat akartam /csinálni mint a költészet/ néha összetettebb dolgokat akartam /csinálni mint a költészeti és elmúlt az élet”. „íme — írja Bosnyák István —-, az élet re-kapitulációja, az annyiszor bevallott s ismételt lírikusi bevallásával mégis mindig megdöbbentő, felbolygató, magánéletet fölforgató fegyvertétele az irodalom »mégis-létével« szemben!” Tolnai Ottó következő kötetében — Világpor (1980) — a költő összegző törekvései épülnek tovább. Kifejező-megjelenítő módszerére mind jellemzőbb lesz a tonalitás, vagyis verseinek sajátos hatását megadó jelleg, a túlnyomó teret elfoglaló szín, tónus, amit Tolnai költői szójátékban is megfogalmaz: „tonalitás — tolnaitás”. Ez költői és költészete mivoltának kezdete és vége egyben, s ez szükségképpen magával hozza azt a lehetséges fordulópontot, amelyből még több irányba ágazhat alkotói útja. Az sem volt véletlen, hogy Tolnai vállalta a tonalitást, vagyis egy képzőművészeti kategóriát vont be költészetébe, az útkeresésbe. E kötete verseiben még mélyebb rétegekben kutatja a költői nyelv, a kifejezés, a láttatás lehetőségeit, egyrészt ezért erősödnek lírai elemei, azonban a groteszk sem szorul háttérbe. Verseiben továbbra is meghatározó a filozófiai alaphang, a szélsőségesen szubjektív idealizmus, a valóságos lét, a tárgyak megismerhetetlensége csak intuíción alapul, s független az érzéki tapasztalástól. Azt akarja ugyanis, „amit versben senki még”, ezért „SZÉT AKAROM TÖRNI E TÁJAT A TÉRDEMEN”. „Ha Tolnai Ottó — írja Vajda Gábor Források és partok című kötetében — költészetének a legátfogóbb ihlető motívumát igyekszünk megjelölni, akkor a veszélyeztetettségről kellene szólnunk, annak ellenére, hogy élményszerűen-formálisan nem mutatható is ki mindig verseiben . . . Tolnainál a lét felé ívelő keskeny híd van leszakadófélben ... Az említett veszélyeztetettség, valamint a fantasztikum összefügg Tolnai Ottó költészetében; az első oka a másodiknak . . . költészetét az élteti, ami egyúttal a halálhoz is közelíti: a szkepticiznus ördöge. Ez a költészet azért komoly rendkívüli mértékben, mert alig van valami, amit egész komolyan vesz. Olyan pózok alkotják, melyek a maguk módján bámulatosan őszinték.” Már az eddigiek alapján sem kell külön bizonygatnunk, hogy Tolnai Ottó az egyetemes irodalmi mércéjével mérve is a középnemzedék egyik legjelentősebb költője. Sajátosan ötvözte magába az alkotó elődök számára minden fontos eredményét, mégha gyakran parodisztikusan is fordul feléjük, tiszteli őket. Erős ösztön vezérli a dolgok, a legbensőbb lényeg keresésében. Vállalt célját mindig eredeti-egyéni módon viszi keresztül kíméletlenül megküzdve-újraalkotva önmagával önmagát. A VilágporraX Tolnai Ottó a csúcsra érkezett. Két év múlva gyermekverseket publikált (Elefántpuszi, 1982). Végre hazánkban is az elismert határon túli magyar alkotók közé került, Vidéki Orfeusz címmel a budapesti Magvető adta ki 1983-ban válogatott verseit. Tolnai Ottó erőgyűjtő-összegző korszaka még tart, s ismét prózakötettel jelentkezett az újvidéki Fórum kiadónál. Új művét, a Virág utca i-at regénynek jelzi, de mi inkább kísérleti regénynek érezzük. Más megközelítésben prózaversek füzére, melyekben nagy szerepet kap a lírai groteszk, az irónia, a parodisztikus vonások sora. Mert miről is van szó ebben a regényben? A Virág utca 3 Újvidéken található, az író otthona, egy mikrovilág, egyfajta elefántcsonttorony, ami egyben a világmindenség egyeteme is. De lehet hangulatok, villanások sora: az almárium fiókjából kiszóló nagymama, egy meztelen csiga látványától született gondolatok, egy gombostű, az ecetgyár kéménye, a vérengző nyuszi, egy vasalódeszka, a fiatal újvidéki festő képei a teniszlabdáról. Mert azt írja Tolnai Ottó: „Igen, szalmakazalban lehetetlen megtalálni a tűt, de szalmakazlastúl kitűnően, biztosan szállítható — ez lenne a végső és felettébb megnyugtató konklúzió.” Mi ez? Ez lenne a lét és annak megközelítése, vagy ez volna a Virág-utcai életforma, vagy még bármi más is lehetne? A regényben kérdéseinkre úgy kapjuk meg a választ, hogy tulajdonképen nem kapunk választ. Mi ez a sajátos kettősség, vagy még többesség Tolnai prózájában? Hol van az élet-való- ság, amikor arról töpreng, hogy könyvet kellene írni egy pohár vízről, de csak úgy: behúzni csak magát az indigót a gépbe, s egész nap írni megszállottan, s folytami azt, amit nem írt meg, és soha nem is fog megírni. Vagy az, hogy Szivácon egy padláson megtalálták Szenteleky Kornél, a vajdasági magyar irodalom két világháború közötti megszervezőjének a kerékpárját, melyet — Tolnai szerint — a most induló vajdasági magyar költőknek sorban meg kell majd nyergelniük. Vagy a másik: Szenteleky a sivatagban, amely nem más mint a Vajdaság, az ő „kulturális Szahará”-ja, s lehet Németh László megérkezése Szentelekyhez a mártonhegyi szanatóriumba, s lehet Szenteleky Koméi halotti maszkja, így vállalja, ilyen furcsa , groteszk megközelítésben Tolnai Ottó a vajdasági magyar irodalmi hagyományt, a múltat, s egyben az abból táplálkozó jelent. Szenteleky halotti maszkja például azt juttatja az eszébe: „Nagy négusa egy nem létező irodalomnak, azt is súghatnám, de nem súgom, félreértenének, sokféleképpen.” Ez a magatartás talán a 69
