Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 2. szám - Botlik József: Tonalitás - tolnaitás - totalitás: jegyzetek Tolnai Ottó műveiről

Ezek a filozófiai, esztétikai és nyelvi gátak zárnak körül bennünket” Esztétikai gátakat említett. Nem a tehetség erejétől függ-e, hogy ledöntse vagy átlépje őket? „Ezt aligha lehet a környezettől, léthelyzettől elvonatkoztatni. Mi játszunk a világunkkal. Én például inkább vállalok egy estélyi ruhás, elvonatkoztatott világot, mint ezt a vajdasági áporodottságot, amiben élünk. Ha azt akarod, hogy ebben az interjúban eltemessük a jugoszláviai magyar irodalmat, én leszek az első, aki hozzálát; ha viszont azt akarod, hogy a létjogosultságát bizonygassuk, elsőként állok ki mellette. Ugyanezt elmondhatom a Symposion-mozgalomról is, pozitív vagy negatív értelemben. . . Verseimet és prózámat egyfajta nem lejegyzett gondolkodás melléktermékeinek tekintem. Hiszen említettem: az elmélet mindennél jobban érdekel.” (U.o. 120—121. 1.)

Mégis Tolnai Ottó az, aki a leggyakrabban ír konkrét verseket és versciklusokat: tökéletes egysze- riség és tökéletes bonyolultság, így lehet jellemezni költészetének két végletét. Az előbbivel célja a teljes leépítés, visszavezetni a verset a legegyszerűbb dolgokhoz. így ellenőrzi önmagát: meg tud-e állni a minimumon mint költő. „Nem puszta kíváncsiság vezetett idáig — jegyezte meg az interjúban. — Olyan talajon találtam magam, amelyen sokszor csak így lehetett megállni. Mondok egy hasonlatot: A Noszty-fiú esete a Vajdasággal az én esetem, Vajdaság a karikatúrák puszta szigetére emlékeztet. Ür. Sivárság. Valamennyire meg vagyok győződve arról, hogy becsületesen jutottam ehhez az ürességhez. De az üresség benépesítése a már említett apró-cseprő tárgyakkal, különös szavacskákkal, részemről annak az elkötelezettségnek a rafinált helyettesítése, amire nincs lehetőségünk.” (U.o. 122. 1.) Mint egyfajta lázadás költője a hatvanas évek második felében a vajdasági szellemi élettől azért viszolygott, mert szerinte azidőben a következők jellemezték: „Az istálló-légkör. A belterjes gondolkodásmód. Bármiről legyen szó, nálunk az emberek nem objektív mércével közelednek hozzá, hanem egyfajta érdekszövetségi vagy családias alapon.”(U.o. 124. 1.)

Első kötetében, az 1963-ban megjelent Homorú versek ben még érződik Rilke erőteljes hatása, de az érzetek és képzetek kettőségét már felváltotta a szürrealizmus iránti óhatatlan vonzalom, a szabad tér, a mindent egyfaja módon felszívó alkotói magatartás és visszatükrözés. A valóságot úgy bontja fel alkotó elemeire, hogy az már szinte nem is valóság, csupán öncélú játék a térben, a lehetőségek útjainak felmutatása. Az alap azonban mindig a szürrealizmus, amihez a hatvanas években szervesen hozzáépültek a dadaisztikus elemek. S ezeket a „versben való nyújtózkodásokat” lassan a dadaisztikus dal és poéma szorította háttérbe. Ennek legjellemzőbb példái a gerilladalok, amiket a Sirály mellcsont (1967) a Valóban mi lesz velünk Domonkos Istvánnal közösen írt versei (1968), és az Agyonvert csipke, (1969) című kötetekben találhatunk. „. . . a nagy asszociációs tereket — írja Bori Imre — az időszerűnek vélt politikai utalásoktól az élmények intim köréig a hétköznapi események töltik ki, és a katalógusversek sajátos formáját látjuk alakulni, amelybe a lírai futam, versidézet, kollázsrészlet egyaránt belefér. A dalok és a poémák két világa között viszont olyan, elsősorban hosszabb költeményei helyezkednek el, amelyek amazok analitikus technikájával ellentétben a költő szintézisre törekvő szándékaiból születtek és szürrealisztikus-dadaista ódáknak tarthatók ... a kezdeti hermetizmust a költői gerillaképzet váltotta fel, amelyben a költőnek sikerült összefognia a gyerekkort idéző játékok és kalandok emlékét, és a politikai költészetnek az évtized világeseményeire reagáló lehetőségeit.

A hatvanas évek legvégén Tolnai Ottó három prózakötetet ad ki, így a Rovarház című kísérleti regényét (1979), a gyermekkori élményeit megörökítő Ördögfej című ifjúsági regényét (1970), végül a hetvenes évek elején költői naplóját, a Gogol halála címűt (1972) is még az előbbiekhez sorolhatjuk. A fentieken kívül ezidőben jónéhány hippinovellája és útirajza volt emlékezetes alkotás. E művei legfontosabb jellemzője a modernség, a szinte fékezhetetlen képzelet, a meghökkentés keresése, az alig megragadható — de mégis jelenlévő — költőiség, az abszurditás, s mindezek mellett a csontso- vány-valóságra, tiszta felmutatására való törekvés. Az említett kötetek darabjai többnyire a próza és a líra határesetei között helyezhetők el. Tolnai sokműfajúságához adalék, hogy több drámát is írt, melyek közül a legnagyobb sikert a Végeladás című aratta, mind a Vajdaságban, mind hazánkban.

A hatvanas évek közepén Tolnai Ottó a kiteljesedés közben megváltozik, ami már jól érzékelhető a Legyek karfiol című kötet (1973) egynéhány versében, de csak a puritán című Versek kötetben (1975) válik kétségtelen bizonyossággá. Összegező szándékkal emelkedik felül korábbi eredményem, önmaga múltja felé fordul, s újragondolva-újrafogalmazza korábban megoldottnak hitt és magában lezárt kérdéseit. Ezt fejezi ki, hogy a jellegtelen Versek című kötet alcíme a Rekapituláció, hiszen a kötet nem más, mint egyetlen „nagyvers”, amivel nem kevesebb célja volt, mint összefoglalni két évtizedes költői tapasztalatait. „Szerzőjük — írja Bosnyák István — egyik alapvető, életet-irodalmat átfogó, gubancba kötő és fogva tartó egzisztenciális élménye az urbánus-lét természetellenessége, szurrogátum-volta. Az ember „fogyasztói” viszonyra redukálódott kapcsolata a természettel, a spontán ősi egység mind rohamosabb (s talán végleges) felbomlása, az emberi dolog világának maximális eltávolodása természetszerű örökösétől: mindez továbbra is egyik vezérmotívuma Tolnai lírájának.”

68