Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 2. szám - Emlékek a századelőről: Dénes Zsófiával beszélget Belohorszky Pál

Hogy a vers jó legyen. Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Három szó. Eleinte ez nem volt, de Párizstól kezdve igen.

Mit mondhatok még. Ö végtelenül öszenőtt Erdéllyel és mikor már úgy tudta, nagy betegen, hogy Erdély ... leválik anyaországáról, akkor azt mondta: nem mehet beteghez a beteg. Tuhutum hágta hegyek, mind messzebbre mentek tőlem; így mondta Tuhutum, holott én a gimnáziumban Töhötömöt tanultam. De ő így mondta: Tuhutum.

— Góg és Magóg fia vagyok én . . . vagyis Tuhutum.

— Igen.

— Azt hiszem, küldetést látott abban, hogy ő ahhoz az országrészhez tartozzék, amelyik hosszú, történelmi századokon át Magyarországnak a mentőhelye volt.

— Igen. És ő a Dunántúlt katolikusnak tudta, Erdélyt kálvinistának. Mármint a magyar részeket. És nagyon ragaszkodott az ő kálvinista Erdélyéhez.

— A hit is küldetést jelentett nála, az őrzést. Úgy érezte, hogy a kálvinisták keményebbek, erősebbek.

— Nemcsak ezt, hiszen ő papi ivadék volt, lelkész ivadék az anyja részéről. Pásztor Máriának, az édesanyjának összes ősei lelkészek, szegény földönfutó, egy kertecskét birtokló lelkészek voltak.

— De azt is mondta nekem egyszer Zsuka néni, hogy Ady, amikor verseit olvasta, akkor szinte zsoltárhangon olvasta.

— Mindig úgy olvasta, mint a zsoltárt. Szinte kántálva, úgy lassan . . . Őbenne zsongtak a zsoltárok. És amikor már tudta előre, hogy útjaink szétválnak majd, akkor zsoltárban írta meg, az Élet helyett órák-at. Ez volt tulajdonképpeni tudomásulvétele annak, hogy mégsem lehetek a felesége. Akármennyire akarnánk is mind a ketten.

— Zsuka néni, mikor látta Adyt utoljára?

— Franyó rámkiáltott a Rákóczi út elején, mikor én Csinszkához siettem. Ez a Nemzeti Színház, az egykori Nemzeti Színház előtt volt. Hallom: Zsófia! Kérdem: ki az? — Én, Zoltán! — Mi az? — Ady meghalt! Azt mondtam: az lehetetlen. — De igen —, és elkezdett sírni, és én is, álltunk ketten a Nemzeti Színház előtt, és akkor azt mondtam neki: megyünk hozzá. Talán előbb Csinszkához? Dehogy Csinszkához, őhozzá, őhozzá menjünk. Franyó is imádta Adyt. De én előbb bemegyek a virágkereskedésbe. Itt van a Nemzeti Színház megmaradt földszintjén Pásztoriné üzlete, és a kirakatában hosszú szárú, egészen világos dupla orgona volt január 27-én. Bementem és megvettem az orgonát, két ágat, és rögtön vett kocsit Franyó, taxit, és mentünk ki a Liget Szanatóriumba, a Városligetbe. Megyünk fel a lépcsőn, azt mondom: hátha nem engednek be. Ő azt mondja: bemegyünk! Hát nem volt ott az emeleten senki. Benyitottunk, a szobában senki, csak ő. Ott feküdt az ágyon; olyan békés, kibékült, nyugvó arccal, mint akinek nem volt csupa tragédia és csupa siralom az egész élete. Túl volt a harcon.

És én reszkettem, és sírtam is, nem tudtam odatenni a virágot a paplanára, magasan az arcához. Franyó kivette a kezemből, és a szívére tette. És akkor azt mondta: ez olyan virág, amit ő szeretne. Ezért hoztam neki ezt a ma ritka, és szép virágot. Sírtam, és Franyó is sírt. Egyetlen szót mondtam még a szobában: ha „Édes” itt volna, nem feküdne egyedül.

Soha, egyetlen szerelmétől sem vált úgy meg, hogy azzal jóban maradt volna utána is. Én csak a barátja voltam. Közel álltam hozzá és verseihez. Énvelem jóban maradt haláláig. Haláláig, a legjobb viszonyban. Mindent el tudott mondani nekem, mert tudta, hogy megértem. És tudta, hogy szeretem a bűneivel együtt. A bűneivel együtt. Nem tehetett róla. Legbelül kristálytiszta volt, és gyermek.

Nem tudok megszólalni. .. nincs több mondanivalóm róla ... Róla és emlékéről... Én elvégeztem azt a feladatot: nem engedtem, hogy az ő zsenije fölé tegyék a múzsáit. Mert a múzsák nem értek fel hozzá. Még ha volt is bennük bizonyos irányban érték. De hol voltak ők Adytól. Akárhányan vagyunk barátai, hol vagyunk mi Adytól? Én azzal vagyok más, hogy kimondhatatlan tisztelettel, kegyelettel és szeretettel őrzöm, tisztán őrzöm az emlékét. És akarom, hogy mások is így emlékezzenek reá.

14