Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Kántor Lajos: Levél a malomból, Végh Antalnak
ellenreklám-céllal írok, hanem mert úgy vélem: a színvonallal, a megírás mikéntjével van baj, nagyon nagy baj! Sosem tartoztam a témára finnyás esztéták közé, a sport (szurkolói minőségben a labdarúgás is) mindig érdekelt, olyannyira, hogy nemegyszer hiányoltam irodalom és sport (főképpen: prózaírás és sport) tartósabb, szervesebb kapcsolatát. Magam is tapasztaltam, milyen sajátos, megími-elemezni érdemes egyéni és közösségi (lélektani) helyzetek adódnak a sportpályákon. A futball ma a legnyilvánvalóbban társadalmi jelenség, többszörösen indokolt volt tehát a Miért beteg a magyar futball? megírása. Indokolt lett volna az 1986-os Mundiál után is egy, akár az előbbinél szélesebb és mélyebb írói analízis — vagy akár dühös publicisztika. Noha sok mérkőzést láttam (igaz, a legtöbbet csak tévében), olvasom a sportlapokat, korántsem tartom magamat „szakértőnek”; annyit azonban bizonnyal elmodhatok, hogy a mexikói, a szovjetek elleni 0:6 legalább úgy sokkolt minket, akik nálatoknál is távolabbról néztük a mérkőzést, mint a Népstadion közelében lakókat. És ugyanúgy vártuk Mezeyék magyarázatát a kudarc után, mint Te és Ti. Érteném tehát elkeseredésedet, adys átkozódásodat, a becsapott ember haragját. Akkor kezdett gyanús lenni a dolog, amikor látnom kellett, hogy Te visszamenőleg is mindenkit a pályán és pályán kívül szemétnek, rothadtnak tartasz, hogy minden, a futballal kapcsolatos mozzanat szerinted egy-egy koporsószög volt ahhoz a valóban fájdalmas 0:6-hoz. (Nem értem, hogy kerül ide az „aranycsapat”, azaz „ezüstcsapat” egy-két játékosa is; ők nemigen játszottak 0:6-ot.) Szerencsére van egy tiszta, makulátlan ember is a könyvedben, aki — utólag — mindent megmagyaráz (állítólag), és aki a jövőben sem lenne hajlandó semmiféle megalkuvásra. Ez az ember — mint többször is leírod — Te magad vagy! Téged idézlek, riporterednek mondottad (egy elképzelt helyzetben, amikor ugyanis Te lennél a válogatott középcsatára, és a kudarc után neked kellene nyilatkoznod): „Igen, én mernék! Én az az ember vagyok, hogy nekem ezt talán nem is kellene mernem. Én hazudni, hallgatni nem mernék! Én nem tudnék mást tenni, mint hogy beszéljek. Azt mondanám, hogy igen, én középcsatár vagyok, de nekem gondolatom is van ehhez. És ha kellenék ezek után is, jó. Manapság aligha maradnék. Mert ha engem nem tartanák gondolkodó embernek, akkor én még csatárzseniként se tudnék gólt lőni, jó passzokat adni, szöktetni a szélsőimet, el kellene hogy mondjak mindent.” Igaz, hogy ugyanebben a kilencedik fejezetben elmarasztalod Mezey Györgyöt, ezúttal azért, mert beszélt, mert megmondta a véleményét a világbajnokság előtt, a nemzeti bajnokság végén az edzőtáborba érkező játékosok kritikán aluli edzettségi állapotáról. Persze, találsz érveidre magyarázatot. („Mert bár magam is híve vagyok a szókimondásnak, az őszinte véleménynyilvánításnak, de ezzel Mezey maga ellen hangolta az edzőkollégáit, bennük ellenszenvet váltott ki a válogatott munkájához.”) A szókimondásról másutt is van egy-két, egymásnak ellentmondó szavad. Olyanok, amelyekkel bizonyos irányban lebiztosítod magad — és nem veszed észre, hogy ezáltal épp írói bátorságodat teszed az olvasó (legalábbis a figyelmesebb olvasó) szemében kétségessé. A tévedés jogáról például szép, hatásos retorikával nyilatkozol. Ismét Téged idézlek: „Azokhoz szeretnék eljutni, akik teret adnak a gondolkodás bátorságához [az én kiemelésem, de engedd meg, ez fából vaskarika! — K. L.], akik mint olvasók segítenek is nekem ebben. Mert mit látni manapság a világon? [Majdnem elgépeltem — én a »világéaw«-t írtam volna, ám ez valószínűleg kritikusi konzervativizmus. — Ismét K. L.] Hol áll az a világ ma, ahol nincs a gondolkozásnak szabadsága, bátorsága? Jó, hogy tőlünk magyaroktól ezt egyenesen kéri is a politika! Hogy szükségét látják az ilyenfajta írásoknak ott is, azok is, akikre az elbírálást bízták. Ha én találkoznék lépten-nyomon az ilyen igényekkel, biztatásokkal, már rég befogtam volna a számat. [!?] Ez az igény, ez a lehetőség éltet. Meg az, hogy nap mint nap tágul, bővül a lehetőségem.” Ne haragudj, ide kell iktatnom most egy másik idézetet, ezúttal a nyolcadik fejezetből. Itt is, természetesen, a magyar labdarúgás nyomorúságáról, „egy kész regényről”, „egy krimiről” beszélsz, „amelyet a végén már az se hihet el, aki írta”. Noha, szerinted, igaz. És akkor jön a következő bekezdés: „De hol vannak a gyilkosok? Akik még a krimi utolsó lapjain sem jelennek meg . .. akiket emberi jóérzésünk szerint mégsem leplezünk le. Mert nem tudjuk, 94
