Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Simon János: A taps ezúttal elmaradt: avagy utószó négy futball-könyvhöz a Mundiál kapcsán: [T. András Emil: Mundiál zárt kapuk mögött]: [Bocsák Miklós: Mundiál '86]: [Pintér István: Álom és valóság]: [Végh Antal: Gyógyít6atlan?]: [könyvismertetések]
mérkőzések alapján a döntőben a magyarok legyőzik az angolokat. Nem magyar komputer volt ez? Jár valami a csapatnak azért is — mondjuk egy sárga virág —, mert senki nem kapott sárga lapot. Valóban a Mundial legsportszerűbb csapata lettünk volna? Vagy tényleg csak az hibázik, aki focizik? A legrosszabb propaganda és menedzselő tevékenységet a magyarok produkálták, pontosan kifejezve: semmilyet. Még a mexikóiak által kifüggesztett magyar zászlók egy részében is román címer ékeskedett, a többiben pedig a Rákosi-címer, az ötvenes évek elejéről. — „Nem zászlót lengemi jöttünk Mexikóba!” — hangzottak a magyar menedzser határozottan elutasító szavai. Egy világhírű magyar származású szívsebész New-Yorkból eljött lányával, hogy hallhassák a magyar himnuszt, hogy láthassák a magyar csapatot futballozni, hogy szurkolhassanak a magyar színekért. Két évvel ezelőtt, amikor Magyar- országon tartott előadást, még Svájcból is jöttek orvosok, hogy meghallgassák. Ő már Amerikában született, de a lányát is megtanította a magyar nyelvre. Csak magyar zászlót ment kérni a comanjilla-i bunkerbe, de keserűen, illúziót vesztetten fordult vissza ... És nem ő volt az egyetlen. Persze nem is várhatjuk el külföldi állampolgárságú menedzserünktől, Don Emilio Östreichertől, hogy magyar zászlót lengessen. Talán ezek után már az sem meglepő — amiért az újabb virágszál jár —, hogy a világbajnokságon csapatunk mérkőzéseinek volt a legkevesebb nézője. Persze itt nem a zártkapus edzésekre gondolok, bár nem lett volna következetlenség világbajnoki mérkőzéseinket is zárt kapuk mögött játszani, ennyivel is kevesebb ember előtt szégyenlenénk most magunkat. Mellesleg a szovjet válogatott olyannyira nyilvánosan játszott, hogy egyszer például közel harmincezer nézője volt, s a belépőjegyekből befolyt összeget fölajánlották az egyik mexikói városnak egy szociális otthon építésére. A franciákról adományaik és szimpatikus magatartásuk miatt Leon városa utcát nevezett el. A kanadai csapat pedig az újságírók kedvence volt. Elmondhatjuk, hogy nekünk volt a legkisebb szurkoló táborunk, 40 lelkes turista az Express Utazási Iroda jóvoltából, pedig hát sem a Szovjetunió, sem Lengyelország nincs közelebb Mexikóhoz. Még a háborúban álló Irakban is jobban dolgozott a helyi IBUSZ. Most térjünk rá a fődíjra, a legpatinásabb díjra, mely természetesen, szintén minket illet. Ez a legszebb, új szokás szerint a nemzetközi sajtó és a rendező ország nemzeti sajtója együttesen ítéli oda, mégha soha nem is adják át: a fődíjat, a mákvirágot, a „legnépszerűtlenebb edző” érdemli ki. No, ki más kaphatta volna meg, mint a magyar szövetségi kapitány. Ráadásul Mezey György még a csoportmérkőzések kezdete előtt megkapta. Ehhez eleget veszekedett a nemzetközi sajtóval, kiérdemelte nagyképűségével, agresszív viselkedésével. Elfelejtette ugyanis, hogy nem Magyarországon van, ahol az újságírókat akkor és úgy oktathatta ki és zavarhatta el, amikor és ahogy csak akarta. Elfelejtette, hogy Mexikóban világbajnokság van, s a sajtóval illik világszínvonalon bánni, vagy legalább partnernek tekinteni, különben ők bánnak el Mezeyvel — világszínvonalon. Persze Mezey alaposan leszidta a magyar újságírókat Leonban is, a nemzetközi újságírók szeme láttára, mert meg merték írni az edzőmérkőzések eredményét és csapatunk összeállítását. Természetesen Mezey sajtóhoz való akamoki, diktátori viszonya, majd a sajtó visszavágásai nem kis mértékben hozzájárultak idegkimerültségéhez, már á csoportmérkőzések kezdete előtt. A magyar válogatott kiesése után Király Ferenc a Népsport főszerkesztője, s egyben a csapat sajtófőnöke tisztességesen, néhány szóval megköszönte munkámat és egyben megkért, hogy ami „köztünk hangzott el”, az maradjon is köztünk, vagyis azok között, akik ezt hallották. — Rendben! — mondtam, s ezzel váltunk el. Sosem volt stílusom néhány emberre tartozó dolgokat kiteregetni, viszont helyénvalónak tartom, hogy a mindenkire tartozó dolgokról lehetőleg mindenki tudomást szerezzen, amennyire egy demokratikus országban a nyilvánosság kötelez. Most is ehhez tartom magam. 89
