Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Simon János: A taps ezúttal elmaradt: avagy utószó négy futball-könyvhöz a Mundiál kapcsán: [T. András Emil: Mundiál zárt kapuk mögött]: [Bocsák Miklós: Mundiál '86]: [Pintér István: Álom és valóság]: [Végh Antal: Gyógyít6atlan?]: [könyvismertetések]
Visszagondolva a világbajnokságra, magam is meglepődök, hogy emlékképeim kontúrjai most is milyen élesnek, dialógusai milyen élőnek tűnnek. Itt van pl. június 2-a, az a bizonyos szovjet—magyar mérkőzés reggele. Nyolc magyar újságíró üli körbe az asztalt, esélyeinket latolgatja, a mérkőzés kimenetét találgatja. — Vámos a ganar! (Nyerni fogunk!) — fordult felém mosolyogva Borbély Pál, a Népsport ismert újságírója. — Nem, Pali bácsi, inkább: Vámos a vencer!, vagyis inkább győzzünk! — javítottam ki őt. Arra gondoltam ugyanis, hogy a magyar csapat Mexikóban ne pusztán arra törekedjen, hogy a futballpályán ezt vagy azt a mérkőzést megnyerje, aztán csöndben összepakoljon és észrevétlenül eltűnjön, hiszen Mexikóban, akárcsak a világ legtöbb országában, a futball nemcsak nyert és vesztett mérkőzésekből áll, hanem például közszereplésből, népünnepélyből, közönségjátékból is. A nyerésnél talán több mindent kifejez a győzelem. Borbély Pál csak spanyolul nem tudott, de hat világbajnoksággal a háta mögött nagyonis tisztában volt azzal, amit a magyar csapat vezetői, élükön Mezeyvel — nem tudtak, vagy inkább nem akartak tudomásul venni, hogy a labdarúgó világbajnokság valójában nemcsak a futballpályán zajlik, hanem egyszerre több terepen is, több közönség előtt is, s ettől a szerepléssorozattól emelt fővel, győztesen kell búcsúznunk, még ha csapatunk idő előtt esik is ki. Labdarúgó csapatunkon és vezetőin keresztül ugyanis a közönség (nemcsak a mexikói, de a nemzetközi is), a magyar kultúrával, a magyar társadalommal, az egész Magyarországgal találkozik. Az ekkor kialakított kép az emberek tudatában évtizedekig rögződik. Milyen képet hagytunk magunk után Mexikóban? A magyar labdarúgás vezetői végzetes tévhitek sorozatában éltek, azt gondolván, hogy Mexikóban az egyes nemzetek kizárólag csak gólokban mérettetnek meg, hogy a labdarúgást játszhatják közönség nélkül, s az őket tájékoztatni akaró újságírókra semmi szükség, mert ők a szükségtelen rossz, akik szakmájukhoz sem értenek, és ha beléjük rúgnak, akkor ők vissza sem rúgnak. Mindezek mélyén pedig egy felelőtlen tévhit húzódott, hogy ezen a Mundiálon a magyar labdarúgás vezetői csak önmagukat képviselik és nem azt az országot, melynek címeres nemzeti színű mezét magukon hordják. Csak kevesen, nagyon kevesen tudják, hogy a magyar csapat bukása nem a szovjetek elleni mérkőzésen kezdődött, és nem is a franciák ellenivel zárult. A Mundiál számunkra nem egyszerűen csúnya vereség volt, hanem olyan kudarc, csúfos és megalázó bukás, amely nemcsak labdarúgásunk belügye. Engem most nem a 6:0 érdekel, annak idején eleget szenvedtem miatta. Engem most az foglalkoztat, azt kutatom, azon töprengek, miért buktak akkorát, oly szégyenletesen a magyarok a futballmérkőzésen kívül is. A Mexikói Állami Autonóm Egyetemen — ahová mint szociológust tízhónapi kutatói ösztöndíjam kötött — legnehezebb időszakom éppen a Mundiál után következett, amikor már a magyar csapat vezetőivel csöndben és észrevétlenül eltávozott az országból, egyes mexikói lapok szerint szégyenükben menekülve, elbújdosva ... De végül is hazaértek. A kérdéseket tanár kollégáim és a hallgatók nekem szegezték, de nemcsak azt, miért vesztettek ilyen megrendítően a magyarok, hanem, hogy szakértői miért viselkedtek oly visszatetszést keltőén, hogy pl. Mezey György edző kiérdemelte a VB legnépszerűtlenebb edzője címet. Nekem kellett kényszeredett mosollyal végighallgatnom a magyargúnyoló vicceket, mint például, hogy „Miért kapott a mexikói közönség Fair Play-díjat? — Azért, mert nem fütyülte ki a magyar csapatot.” De jobb, ha nem folytatjuk, hiszen következnének a durvábbak, a személyre szólóak. A magyarok Mexikóban kiérdemeltek még néhány kétes értékű „leg”-et. Nézzünk egy csokorra valót belőlük, mielőtt még eldöntenénk, kik jogosultak a dicstelenség ezen virágainak átvételére. Egy szál virágot kapnak a magyarok a „legnémább” csapat címén, játékosaink közül csak néhányan nyilatkozhattak az edzőmérkőzések után, a csoportmérkőzéseket követő sajtóértekezleteken viszont már senki, sőt Mezey edző még az autogramosztogatást is megtiltotta a fiúknak, nehogy nagyképűek, beképzeltek legyenek. Egy szál színtelen, szagtalan virág illeti a magyarokat a legnagyobb csalódást okozó csapat címén, hiszen a komputer döntőbe kalkulálta őket. Emlékszem arra, ahogy Nagy Antal az egyik edzőmérkőzés előtt újságolta, hogy a leoni tv-ben számítógéppel lejátszott 88
