Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Illyés Bálint: Petőfi és választói 1848-ban
Illyés Bálint Petőfi és választói 1848-ban J^845 áprilisában indult felvidéki útjára Petőfi, és az alamizsnáért hálálkodó lengyel fiú viselkedésekor jött rá a költő, hogy egyre nagyobb szolgasággal találkozik a Kárpátokhoz közeledve. A Kiskunságra gondolva nem állja meg szó nélkül: „Ilyenkor leröpítém lelkemet szülőföldem rónáira, hol az emberméltóság a legalacsonyabb kunyhóban is magasan tartja büszke fejét.” Könnyen érthető hát a meghökkenés, mikor eljut választóihoz a képviselőjelölt kiáltványa három esztendő múlva: „Márcz. 15-ig az egész ország nagyon szolgalelkü, kutyaalázatosságú ország volt, és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utolsókhoz”. Ugyanekkor szemére veti választóinak a nádori főkapitány, Szluha alázatos tömjénezését. Mi változott a költő 1845. évi meggyőződése és a képviselőválasztás között? Aligha igazságszerete- te, sem pedig a tényékhez való ragaszkodása. Igazán megérdemelné kiskunsági élményeinek alapos elemzése a fáradozást. Csak két kiragadott példa: 1845 júliusában írta a Búcsú Kunszentmiklóstól c. versében „Amott virít Szentmiklósnak Egy rózsája.. Azóta bizony átalakult Szentmiklós közepe. Kinek jutna ma eszébe, hogy Baky Krisztina a mai mozi helyén álló házuk ablakában könyökölve hallgatta a szerenádozó diákokat, s Petőfi csakugyan „amott”, tehát a vendégfogadó ablakával szemben látta meg a piactér túlsó oldalán? Nem halmozom példáimat, de bizonyára igazolnak engem az idiómánkat ismerő kecskemétiek vagy a fölső-kiskunságiak, mikor fölfedeztem a költői hitelesítést a János vitéz bájos fordulatában: „Hát még meg a varjúk!. . .hú azok voltak ám!” E fordulat mélyén bizony a mi tájnyelvünk rejtőzködik. így: „Hál még mög a vargyúk!. . .hú azok vótak ám!” Mezősi Károly halhatatlan érdemeket szerzett kiskunsági kutatásaival; rájött, mennyire nem boldogulhat senki a Jászkunság politikai elemzése, társadalmi berendezkedése, a költő családjának meg Kiskunság kapcsolatának ismeretei nélkül. Meggyőződése szerint nem marasztalta volna el a költő redemptus választóit az alázatoskodás vétkében ok nélkül. Sajnos, módszertani tévedése megbosszulta magát dedukciói során, mikor két fölső-kiskunsági tanácsi jegyzőkönyvet említett az alázatoskodás igazolására: 1839-ből egy szabadszállásit, a másikat Kunszentmiklósról 1843-ból. Mindkettő a nádori főkapitánynak, Szluhának képviselővé való választását ajánlja émelyítően alázatos formában. Pusztán csak az a baj, hogy nem a két inkriminált fölső-kiskun település elöjárósága fogalmazta a jegyzőkönyveket, hanem a jászkun gyakorlatnak megfelelően kiküldött kerületi táblabírák, akiknek külön gondja volt arra, hogy szép jegyzőkönyvet, ajánlásokat kapjon a főkapitány. „Építő széken” (tisztújítás) előtt föl kellett terjeszteni a jelöltek nevét Jászberény elé, mely aztán kiküldte assessorait a helyi választásokra. (Akárcsak Eötvös regényében a főszolgabírákat a „választások titkosságának” ellenőrzésére.) Még nagyobb baj az, hogy nem ismerhette a tanácsi jegyzőkönyveket senki a magisztrátuson kívül, azokra tehát nem hivatkozhatott Petőfi mint a kiskunok alázatosságának bizonyítékaira. Mindezt korántsem szántuk szerecsenmosdatásnak: bizony a főkapitány, verbói Szluha Imre lemondatásáig, 1848. jún. 2-ig közismerten zsarnok, becstelen ember volt. Ahogy a Pesti Hírlap 1848. évi 79. számában olvashatjuk: „A forradalom előtt pirulva vallá meg a jászkun nevét. Az intelligentziát jellemtelenség bélyegzé. Az eszmeharczokat köztermeinkből kizárta Szluha főkapitány. ..” Már az eddig előadottak predestinálták a fejek meghajtását a szabadságharc előtti Jászkunságban a főkapitány jóvoltából. Olvassuk csak a Pesten Trattner—Károlyi nyomdában megjelent förmed- vényt („Nagyságos verbói Szluha Imre úrnak. . . 1837. év bőjtelő hava 6-án. . .történt fényes beiktatása alkalmával mondott beszédek.. .” és egyéb tisztelkedő versek címen.). A kerületi ház, tehát Jászberény főhivatala udvarán díszoszlopról élvezték az ünneplők: 92
