Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 12. szám - Orosz László: A százötven éves szózat

igenév és ige: éltetőd, elbukál) már azt hangsúlyozza, hogy a hazához való hűség több, mint földjének szülő- és temetkezési helyül való elfogadása: sorsvállalás is. Növeli a dinamizmust az is, hogy a változtatások a ritmust is lendületesebbé teszik. Az első versszakban hat spondeus lassítja a jambusok lendületét, az ennek megfelelő, de változott szövegű utolsó előtti versszakban viszont csupán két spondeus fordul elő.

Különös ereje van a rendületlenül módhatározónak. Nemcsak jelentésével, hanem hangzásával is meghatározó szava a költeménynek. A sort a mélyhangú indítás után e és ü hangjaival mintegy a magasba számyaltatja, ugyanakkor a hosszú és rövid szótagoknak a metrumot pontosan kitöltő elhelyezésével lendületet sugallva zengeti ki a sort, hangjainak eloszlása pedig (az ül hangkapcsolat késleltetve — mintegy akadályt legyőzve — és megnyújtva tér vissza a szó végén) hangfestő módon érzékelteti a megfeszített, de végül is diadalmaskodó erőt. Deme László méltán figyelmezteti a versmondókat arra, hogy ezt a kulcsszót főhangsúllyal kell kiemelni értelmi fontosságának és érzelmi erejének érzékeltetése végett.

A múltba visszapillantó versszakokat nagy hangsúlyú mutató névmások, illetve névmási szerepű határozószók tagolják: ez, ez, itt, itt. Erőteljesen kapcsolják ezek a múltat a jelenhez, azt fejezve ki, hogy „ez a múlt nem egyszerűen buzdító példa, hanem a rendületlen hűségre ma is kötelező erő” (Tóth Dezső). Az úr-nek felel meg az 5. versszak első sorának közepén az itten, de a megváltozott sorbeli hely és a megváltozott szóalak mintegy jelzi a hangulat megváltozását is: dicső tettek idézése után véres zászlók látványa tűnik elénk, s keserű megállapítás zárja a történelmi szemlét: „elhulltanak legjobbjaink / A hosz- szu harc alatt.” A következő versszakban a kezdés és a zárás legfőbb stíluselemét, az ellentétet alkalmazza ismét a költő: „Megfogyva bár, de törve nem”. Rendkívüli erejűvé teszi ezt a sort a szokásostól eltérő szórend is, a tagadószó sor végére helyezése.

A címnek megfelelő retorikus ódában a költő mindvégig a költemény elején megszólítotthoz intézi szavait, megőrizve így a szónoklat fikcióját. A Szózat azonban — nem számítva az utolsó két szakaszt — csak a 3. versszak Apáid szaváig tartja a megszólítás egyes szám 2. személyét. Az 5. versszak megszólítottja a Szabadság, s ugyanebben a szakaszban a legjobbjaink szó többes 1. személye már azt fejezi ki, hogy eggyé vált a megszólított magyar és a megszólító költő. Noha a retorikus stíluseszközök használata továbbra is jellemző a versre, alaphangulata már nem szónokias, hanem bensőséges líraiságú.

Újabb megszólítás következik a 7. versszakban: „S népek hazája, nagy világ!” A megszólító azonban itt már maga a nemzet. A következő versszakok felfoghatók a világ ítéletét befolyásolni kívánó érvelésnek is, de sokkal inkább a költő jövőt mérlegelő vívódásának. (Ez utóbbi értelmezést támogatja, hogy csak a 7. versszak 3—4. sora került idézőjelbe a népek hazájához intézett mondatként.) E szakaszok nyelvi megformáltsága is retorikus. Nagy szerepük van az ismétléseknek: „Az nem lehet”, „Az nem lehet”, „Még jőni kell, még jőni fog”, majd igen kifejező módosítással: „Vagy jőni fog, ha jőni kell”. Az ismétlésekkel azonos hatású a rokon értelmű kifejezések halmozása is: annyi, oly sok, annyi szív, annyi hű kebel. Erőteljes hatású ellentétek is találhatók: „éltet vagy halált”, „ész, erő ... akarat” — „átoksúly”, „jobb kor” — „nagyszerű halál”. E retorikus eszközök azonban itt a kétségekkel való vívódás szenvedélyességét, magas hőfokát érzékeltetik. E versszakok fő gondolata az élet vagy halál alternatívája, egybehangozva a kezdés és a befejezés „élned, halnod”-jával.

E versszakok szókincsének vizsgálata azt igazolja, hogy a jelzett alternatívában erősebb a halál fenyegetése. Hiába kiontott vér, keservben megszakadó hű kebel, hiába sorvadozó ész, erő, akarat meg átoksúly a legjellemzőbb szavak, kifejezések. A „Még jőni kell”-lel kezdődő három versszakban pedig csak egy jut a jobb kornak, kettő a nagyszerű halálnak. Jellemző az is, hogy a vers egyetlen tágabban kibontott, részletező költői képe a nagyszerű halált, a temetkezést, a vérben álló országot, a népektől körülvett sírt, a gyászoló milliók könnyét mutatja be. Deme László figyelmeztet rá, hogy az ezt a képet tartalmazó 11. és 12. versszakot egyetlen nagyívű összetett mondatnak kell felfognunk, a versmondónak

9