Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Orosz László: A százötven éves szózat
Szemere Pál emlékezése szerint Deák Ferenc az 1842-i akadémiai nagygyűlésen úgy vélekedett, hogy a Szózatot nem kell elemezni, magyarázni: „kifejezésről kifejezésre, szóról szóra fejtegetni valóságos botrány, sőt szentségtörés volna.” Deák véleményével már Szemere sem értett egyet, még az 1840-es években terjedelmes elemzést készített a Szózatról. Az idő haladtával még inkább rászorulunk tüzetes vizsgálatára, mert ahhoz, hogy igazi szellemi hatóerő maradjon, minden nemzedéknek újra meg újra meg kell találnia hozzá az utat. Költői eszközeinek fölmérésével is elő kell segítenünk, hogy a mű teljes szépségében, gazdagságában bontakozhassék ki előttünk. A költemény hangulatát már a címe is meghatározza. A szózat szó régi eleme nyelvünknek, korábban azt jelentette: ’hang, hangzás’, illetve ’beszéd, szó’ itteni jelentését csak néhány évtizeddel Vörösmarty versének megírása előtt, a nyelvújítás korában kapta, ez: ’magas szintű nyilatkozat’, ’felhívás néphez, nemzethez’. Benne rejlik ezekben a jelentésekben, hogy aki szózattal fordul egy közösséghez, nemcsak a maga nevében beszél, s közösségi érdekűnek, érvényűnek tartja, amit mond. Vörösmarty olyan korban élt, amikor a költők magától értetődő feladatként vállalták, hogy a közösség nevében szóljanak, s a közösség szószólóiként a nemzet életében vezető szerepet vállaljanak. A fiatalabb kortárs, Petőfi számos verséből idézhetnénk erre példát, de idézhetjük Vörösmartyt is, aki már pályája kezdő szakaszában, 1828-ban, Zrínyit szólítva meg, fölveti a kérdést: az idő „vezérköltőt még ád-e hasonlót / Hozzád”. Nem kétséges, költeményeinek egy jelentős vonulata bizonyitja, hogy Vörösmarty feladatának tartotta a „vezérköltő” szerepének betöltését. E feladat teljesítésének legszebb megnyilvánulása éppen a Szózat. Előbb már idézett Vörösmarty-tanulmányában Babits szembeállítja Vörösmarty gazdag képzeletvilágú, képekben tobzódó spontán költőiségét vállalt feladatának fegyelmezett teljesítésével. Ha e szembeállítás vitatható is, kétségtelen, hogy a Szózatban Vörösmarty — mint Sőtér írja — „igen mértéktartó és egyszerű hangon” foglalta össze a reformkor eszméit. A mértéktartás és egyszerűség természetesen viszonylagos, csak Vörösmarty más költeményeinek hatalmas méreteket egybefogó, színes-pompás képvilágával összehasonlítva igaz. S látni fogjuk majd azt is, hogy e „mértéktartó és egyszerű hang” hatalmas erőt, energiát rejt magában. A mértéktartás nemcsak a stílusban, hanem a Szózat igen világos szerkezetében is megmutatkozik. Nemcsak eszmeiségében, hanem kifejezőeszközeiben is van valami összegező jelleg. A keretes szerkezet például a Himnuszéra emlékeztet. Versformájával is beilleszkedik e költemény a korba. A jambikus vers — Berzsenyi klasszikus időmértékes formáit kiszorítva — e korban válik uralkodóvá hazafias líránkban. E típuson belül gyakori a Szózat versformája, a nyolc és hat szótagos jambusi sorokból alkotott félrímű strófa. Ezt használta például Kölcsey Rákóczi, hajh, Bajza Apotheosis című költeménye vagy Garay Jánosnak e korban igen népszerű Kont című hazafias balladája. Valamivel később, a negyvenes években ez a formája Bajza Honfidalának, Vörösmarty Szózatot folytató, illetve megújító Honszeretetének, s — egyetlen szótagnyi rövidítéssel — Petőfi első hazafias versének, az 1844 elején írt Honfidalnak is. (A Szózat versformájában szólal majd meg 1857-ben Arany A walesi bár dók című balladája is.) Korának hazafias lírájával egyezik a Szózat abban is, hogy főként retorikus, szónokias stíluseszközöket használ. Ilyen mindenekelőtt a kezdés megismétlése a befejezésben: a megszólítás és a felhívás — mint a szónoklatokban — itt is a két leghangsúlyosabb helyre kerül, a figyelem fölkeltésének és a tettekre mozgósításnak a helyére. Szélsőséges ellentétek halmozása teszi egyetemes, föltétien, egész életre szóló érvényűvé a hazafiság vállalására való felszólítást (bölcső—sír, ápol—eltakar, áldjon—verjen, élned—halnod). Tóth Dezső finom érzékkel vette észre, hogy a bölcső és sír szavak „a személyes lét kereteihez” kötik a közöset, a hazát, s igy a hősi-nemesi hazafiassággal szemben a tágabb, népi hazaszeretetet juttatják érvényre. A költemény azonban ezt a természetes, mindenki számára átélhető kapcsolódást a hazához a küzdelmek vállalásának magasabb szintjére is emeli. Különös erővel fejezi ki ezt a vers befejezése. Itt a szórend megváltoztatása („Légy híve rendületlenül / Hazádnak”) és az első ellentétpár dinamikussá tétele (főnevek: bölcső, sír, helyett 8
