Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Orosz László: A százötven éves szózat
mint barátok állnak szemközt egymással.” Széchenyi fogalmazásából világos, hogy a halálkép figyelmeztetésül szolgál az összefogásra, a tettre. Naplójában azonban más színezettel is megjelenik: „Mindennap jobban látom, hogy Herdernek igaza van — a magyar nemzet nemsokára megszűnik.” (1829. jún. 20.) A Széchenyitől említett Herder-jóslat nyomasztó élménye volt a kor minden gondolkodó magyarjának. „Itt vannak ők [ti. a magyarok] most szlávok, németek és más népek között mint az ország lakosságának kisebb része, s századok múlva nyelvüket is alig lehet talán megtalálni” — írta a német történetfilozófus még a XVIII. század végén. Bizonyára nem tett volna ez a mondat olyan nagy hatást a magyar értelmiségiekre, ha tapasztalataik nem fenyegettek volna azzal, hogy beteljesülhet. E jóslattal a háttérben a nemzet életének minden negatív jelensége, a jobb jövőért kibontakozó küzdelem minden megtorpanása a pusztulás előjelének látszott, olyan költeményeket ihletve, mint Berzsenyitől A magyarokhoz, Kölcseytől a Zrínyi dala és a Zrínyi második éneke. A Szózat azonban még a nagyszerű halál említése okán sem sorolható ezek közé. Az említett versekben a nemzet halála hajdani értékeinek pusztulása miatt következik be: Berzsenyinél a „hajdan erős magyar” „letépte fényes nemzeti bélyegét”, „rút szibaríta váz”-zá vált; Kölcseynél „korcs volt anyja vére”, illetve saját elkorcsosult gyermekei támadják a „hűv anya”-ként megjelenített hazát. Nem kétséges, hogy ezekből a végletesen pesszimista versekből is biztatás sugárzik a költészet sajátos hatásmechanizmusa révén: az a szándék, hogy a bajt kimondva, sőt el is túlozva rettentsék vissza a szakadék széléről a pusztulása felé tántorgó nemzetet. A Szózatban azonban egy önerejére ébredt, a végső erőpróbát is vállaló nemzetet fenyeget a halál, olyan nemzetet, amelyet, ha elbukna, az egész világnak kellene megsiratnia. Vörösmarty nemzethalál-vízióját nem a lassú pusztulás képzetét idéző Herder-jóslat ihleti, hanem az 1830 —31-i lengyel szabadságharc bukása. A lengyelek hősi harcát mély rokonszenv, bukásukat együttérző szánalom kísérte a hazai haladó közvéleményben. Bajza Apotheosis és A vezér búcsúja című költeményeiben állított emléket a lengyel szabadságharc hőseinek, Vörösmarty pedig A hontalanban és Az élő szoborban fejezte ki döbbenetét a lengyelek bukásán, együttérzését ügyükkel. Mint Szauder József hívta fel rá a figyelmet, a Szózat nemzetha- lál-motívuma A hontalan című költeményben (1835) jelenik meg először, a hazája pusztulását sirató lengyel hazafit így szólaltatva meg: „A nemzet, melyhez tartozám, Kiirtva, s vérbe fúlt hazám Többé fel nem virul: Engem millióknak veszte nyom, Egy nép halálát hordozom Keblemben ostorúl.” Párhuzam található Az élő szobor (1841) és a Szózat között is: a népek hazájához, a nagyvilághoz fordulás megfelelője abban: „Ember, világ, természet, nemzetek! / Ha van jog földön, égben irgalom, / Reám és kínaimra nézzetek!” * * * „A nemzetek választott énekei... nem mindig költői remekművek. Sőt többnyire elég közepes verselmények.” Babits mondta ezt a Szózat centenáriumán, tüstént hozzátéve: „A Szózat azonban, mint a Himnusz is, tagadhatatlanul költői remek.” Korábbi Vörösmarty- tanulmányában, 1911-ben viszont azt írta, hogy a Szózat olyan költemény, „amelynek szépségeit a megszokástól nehezen érezzük”. De talán nemcsak a megszokás tompíthatta a figyelmet a költemény szépsége iránt. Gondolnunk kell az ízlés megváltozására is. A Szózat megírása óta eltelt idő új költői irányzatokat, új kifejezőeszközöket hozott. Ezekhez szokva nem jelentkezhet-e a veszély, hogy a múlt legnagyobb alkotásait is csak kötelességből tiszteljük, de nem éljük át igazán? 7
