Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - SZOCIOLÓGIA - NÉPRAJZ - HELYTÖRTÉNET - Ács Zoltán: Cselédkönyv: Gaál Károly: Kire marad a kisködmön?: [könyvismertetés]
A lényeg az, hogy Vitányi megmutatja: a közösség-forma, az egyén és a közösség viszonya történelmi fejlődésvonalat követ. A mi korszakunkra, a társadalmi egész viszonyrendszerének alakulásából következően, jellemző egy új típusú közösség kiformálódásának szükséglete. Még nem valóság ez a közösség-típus, de már világos, hogy a régi formák nem igazán működőképesek. Határponton vagyunk, ahonnan e tekintetben is tovább kell lépni. A társadalom szükséglete Vitányi számára a kulcskérdés a művészettel, s ezen belül a népművészettel foglalkozó tanulmányaiban is. Igaz, találunk a kötetben mélyenszántó, revelatív erejű elméleti-esztétikai írásokat is (pl. „Az esztétikum sajátosságai — Lukács után”, vagy „Az idő felosztása mint társadalmi probléma”). Olvasatomban Vitányi alapkérdése mégis mindig az, hogy mire való a művészet, mi a szerpe, funkciója a társadalmi fejlődésben. Hogy a művészet sohasem önmagáért való, hogy a társadalom egésze fejlődése irányába mutató tevékenységek nélkülözhetetlen vezérlő elveinek egyike. Olyan emberi szükséglet, amely nélkül nem csak teljes emberi élet, de igazán értelmes és progresszív emberi cselekvés sem képzelhető el. Ennek egyik példája a népdal is. Számára a népdal, a néptánc kultusza nem nosztalgia és múltba-fordulás. Ellenkezőleg. Elemezve az emberek mindennapi életviteléhez szervesen hozzátartozó, „napi használatra” való, úgynevezett populáris zene változatait, a népdal mellé áll, „ . . . mert még szükség van rá”. Mert a populáris zenében a népdal képviseli azt a „keményet és tisztát”, amely keménységre és tisztaságra igencsak szükség lesz „ a következő évtizedek feladatainak megoldásában . . .”. írtam korábban: formátumos gondolkodót mutat a tanulmánykötet. Olyant, aki Hegelen és Marxon iskolázott, impozáns fogalmi és gondolati kultúrával képes csiszolt elméletet is alkotni, és a napi gyakorlatot értelmezőén átvilágítani. Aki egy átfogó társadalomszemlélet alapján a kultúra egészét és minden részmozzanatát a társadalomegész mozgásrendszerében, feltételezett feltételként kezeli és értelmezi. S mindezt úgy megírva — ez sem csekélység! —, hogy írásai nemcsak érthetőek és világosak, hanem olvasásuk szellemi élményt jelent. Átjárást valósít meg így a mindennapiság empíriája és az elmélet absztrakciói között. Vitányi mindkettőben otthonos, és képes arra is, hogy segítséget nyújtson az általában csak egyikben vagy másikban jártas olvasónak a „közlekedéshez”. Bánlaky Pál Cselédkönyv Gaál Károly: Kire marad a kisködmön? Az elmúlt év novemberében Velemben, ebben a festői szépségű kis Vas megyei faluban adtak találkát egymásnak a Pannon térség népi kultúráját kutató magyar, osztrák, horvát és nyugatnémet néprajzosok. Tudományos eszmecseréjük, az Ethnographia Pannonica immár két évtizedes múltra tekinthet vissza. Céljuk nem más, mint összehangolni ennek a ma már három ország területére kiterjedő történelmi-néprajzi tájegységnek tudományos kutatásait, kicserélni az időközben felgyülemlett tapasztalatokat. A tavalyi konferencia egyik ünnepélyes eseménye volt Gaál Károly, Bécsben élő magyar néprajzprofesszor könyvének a bemutatása, amelyet Vas Megye Tanácsa és a Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága jelentetett meg. A kétnyelvű, több mint négyszáz oldalas úttörőmunka arra vállalkozott, hogy feltérképezze egy, a magyar néprajztudomány által eddig alig-alig vizsgált társadalmi csoportnak, az uradalmi béreseknek az életformáját, kommunikációs kultúráját. Közvéleményünk legnagyobb részében az uradalmi cselédekről, béresekről kialakult, mindmáig erősen ható képet elsősorban Illyés Gyula, Puszták népe című könyvének köszönhetjük. Illyés a maga csodálatos írói eszközeivel egy bomló világ képét tárta elénk. Felvázolta a két világháború közötti Magyarországnak egy életképtelen, szétesőben lévő, szociális és gazdasági ellentmondásokkal terhes uradalmi társadalomképét, amelyet a gazdasági válság csődbe juttatott. A hazai néprajztudomány annyiban foglalkozott csak a béresek, uradalmi cselédek kultúrájával, hogy a terepkutatások során megszólaltatta ennek a sajátos társadalmi csoportnak egyes tagjait. De mivel szakmai körökben az a meggyőződés kristályosodott ki, hogy nincs önálló, hagyományos kultúrájuk és életformájuk, az így nyert adatokat többnyire az egyes tájegységek paraszti kultúrájának részeként kezelték. Gaál professzor eddigi kutatásaira hivatkozva viszont azt állítja — és könyve is ezt támasztja alá —, hogy a majorok cselédsége nem sorolható a hagyományos értelemben vett paraszti kultúrák alakítója és hordozója, avagy továbbfejlesztője közé. Az egymást váltó béresgenerációk kialakították és tovább éltették, gazdagították sajátos béres-kultúrájukat mindaddig, amíg egy kényszer történelmi helyzet következtében nem kényszerültek annak feladására. Figyelemre méltó Gaál kutatási 92
