Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - SZOCIOLÓGIA - NÉPRAJZ - HELYTÖRTÉNET - Ács Zoltán: Cselédkönyv: Gaál Károly: Kire marad a kisködmön?: [könyvismertetés]
módszere is. Nem hagyományos terepmunkát végzett, nem azt adta közre a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájából, amit azok elmondtak neki, hanem fél éven keresztül maga is részese lett életüknek, közöttük élt. Azt jegyezte fel, ami a mindennapi érintkezések, az egymás közti kommunikációjuk során elhangzott. Ennek a kutatási módszernek a gyökerei gyerekkoráig nyúlnak vissza. Kecskeméten és a jakabszállási pusztán nőtt fel. Édesapja a forgandó szerencse következtében hol munkás volt, hol „úr”, kocsmát bérelt Máriakápolnán egy hajdani istállóban. Először a kecskeméti piaristákhoz járt gimnáziumba, de néhány hét múlva egy rakoncátlan diákcsíny következtében át kellett iratkoznia a kálvinistákhoz. Rajztanárában, Tóth Andrásban, aki a Magyarság Néprajza négy kötetének nagy részét illusztrálta, rálelt első szellemi atyjára. A „néprajzosnak” csúfolt diák minden évben elnyerte az iskola néprajzi díját. Mivel egyik nevelő nagyanyja németül beszélt vele, atyai nagy- nénjei pedig horvátul, gyerekkorában az utcán tanulta meg a magyar nyelvet. Mindennapi kul- túrkonfliktusai ugyanúgy hozzájárultak szakmai képzéséhez, mint szülei sorsa, amelyen keresztül szinte minden társadalmi réteget nem felülről, hanem belülről ismert meg. Az egyetemen Viski Károlyban lelte meg második atyját, aki szinte belekergette a terepmunkába. Néhány évvel az egyetem elvégzése után Kiskunfélegyházára nevezték ki múzeumi altisztnek. Itt találkozott élete legjobb terepgyűjtőjével, Hajmás Sándorral, a múzeum akkori ideiglenes altisztjével. Tőle tanulta meg egy életre, hogy a kultúra egészét csakis a különböző jelenségek egymáshoz kapcsolódása és a mögöttük rejlő társadalmi, történelmi okok szabják meg. Ebből, a tapasztalatokból érlelődő meggyőződésből kiindulva jutott el a kultú- rökologiához és vált, mint vallja, észrevétlenül szociáletnológussá. Kalandos életútja Bécsbe, Innsbruckba, Münchenbe, Svédországba, majd Burgenlandba vezetett. Egy hétre tervezett burgenlandi kutatóútjáról három év múlva tért csak vissza Bécsbe. Ez alatt az idő alatt Dél-Burgen- land szinte valamennyi falvát bejárta. Mig a soknyelvűség gyerekkorában sok gyötrődést és megaláztatást okozott neki, most feltétlenül előnyére vált, hisz Ausztriának ebben a legfiatalabb tartományában mindegyik élő nyelv. 1964 őszén jutott el a csajtai (schachendorfi) majorba, ahol a családok egymás között magyarul, míg a faluban részben németül, részben horvátul beszéltek. Mivel Gaál Károly azt vallja, hogy a néprajz a történettudomány szerves része, komoly történeti ismeretekkel vértezte fel magát a majorok kialakulásáról, az uradalmi cselédek törvények által szabályozott jogairól és kötelességeiről, a majorok társadalmának közösségen belüli rang- és jövedelem szerinti tagolódásáról. A majorok társadalma a pannon földrajzitörténeti régióban a 18. századi európai politikai, gazdasági változások eredményeként főleg a 19. században bontakozott ki. A burgenlandi majorok egy része — hasonlóan a magyarországihoz — az allodiális majorokból illetve azok helyén jött létre, mindkettő különböző történelmi folyamatok eredményeként. Az egyik gyökerei a feudális nagybirtokrendszerig nyúlnak vissza, míg a másik az európai gazdasági és szociális változások hatására nagyüzemi árutermelő központ lett. Többek között ez az eltérő fejlődési út a magyarázata annak, hogy a Gaál által megelevenített cselédvilág számos ponton különbözik az Illyésétől. Míg az árutermelő parasztot egzisztenciájában mindig fenyegette a gazdasági recesszió veszélye, a majorok népe a szerződésben rögzitett kommenciót mindig megkapta, biztos volt az otthona. Magyarul, nem érezte magát „cselédsorban”, nem cserélt volna a birtokos szegényparaszttal. Burgenlandban a nagybirtok uradalmi gazdálkodási formája túlélte a magyarországit, egészen a hatvanas évek elejéig tartott. A kommenció, a természetben juttatott bér a legtöbb majorban 1958-ban szűnt meg, akkor kaptak először munkájukért pénzt a cselédek. Mivel a gazdasági év meghatározza az állandó, mindennapi feladatokat és a szezonmunkákat, a munkavégzés alapján az uradalmak dolgozóit két csoportra oszthatjuk. Szezonmunkásokra, akiket egy bizonyos évszakban, kijelölt gazdasági munkára megfelelő termésrészért szerződtettek és állandó majorbeli munkásokra. Míg az előbbiek csak ideiglenesen, egy-egy szezonális munkára cserélték fel falujukat az átmeneti uradalmi lakóhellyel, addig az uradalomban a mindennapi munkát végző béresek családjaikkal együtt a 19. század eleje óta a falusi zsellérrétegből rekrutá- lódva generációkon keresztül állandóan a majorban éltek. S míg a szezonmunkások hagyományos közössége, kultúratalaja falujukban volt, addig az uradalmi béreseké a majorokban jött létre és formálódott. Életük belső, íratlan törvényekből kialakult, feltételezhetően korábbi életformájukból is átvett szokásjog szerint zajlott. Kikristályosodott belső szociális rétegződésük, a személyes felelősség, képesség, a munkavégzés és jövedelmek alapján. A majorok nyelve mindig a többség anyanyelvétől függött, többnyire azonban mindenki tudott magyarul, németül és horvátul. Míg a személyzet elsősorban németül, addig a cselédség, anyanyelvétől függetlenül, magyarul beszélt. Ezt az előítéletek nélküli több- nyelvűséget a 19. században kibontakozó nacionalizmus is érintetlenül hagyta. Nyelvi problémák jóval később, a major közösségek szétesésének korszakában jelentkeztek, de ezeknek is elsősorban szociális okai voltak. Míg a német nyelvű 93
