Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - SZOCIOLÓGIA - NÉPRAJZ - HELYTÖRTÉNET - Bánlaky Pál: Mire való a kultúra?: Vitányi Iván: Egyharmadország c. könyvéről

Szoci ológia—Néprajz Helytörténet

Mire való a kultúra?

Vitányi Iván:

Egy harmadország c. könyvéről

Nagyjából tíz év terméséből állította össze Vitányi Iván most megjelent tanulmánykötetét. A korábban megjelent írások többségét első megjelenésükkor olvastam; tiszteltem és becsültem szerzőjük szuverén gondolkodását, problémaérzékenységét. A kötet azonban több, mint a tanulmányok puszta együttessége. Az írások egymás fényében új arcukat is mutatják, rejtettebb dimenziók is feltárulnak. Markánsabban rajzolódik ki így a konzekvens, a progresszió iránt elkötelezett szemléletmód. Az ugyanis, hogy Vitányit sohasem egy-egy jelenség önmagában érdekli. Társadalmi összefüggésekben gondolkodik, mégpedig mindig úgy, hogy azt kérdezi: mire való a kultúra, hogyan lehetne a kulturális mozgások segítségével is előbbre vinni a társadalom fejlődését.

„Egyharmadország”, írja Magyarországról. Megvan minálunk sok minden, ami kell, gazdaságban is, kultúrában is, de szinte minden csak egyharmadnyira működik jól. Például van széles körű kultúraközvetítő intézményhálózatunk, de a magasabb kultúra csak körülbelül a lakosság egyharmadához jut el. Vagy — idézi Vitányi egy felelős államférfi véleményét — ipari termékeinknek nagyjából harmada a korszerű, verseny- képes. Vitányi úgy gondolja, továbbhaladásunk alapkérdése jószerint létkérdés: hogy

egyharmadországból végre legalább „kétharmadországgá” váljunk. Tanulmányaiban, a maga szakterületére nézvést, az egyharmadosság miértjeit, a kétharmadossá válás lehetőségeit, feltételeit, követelményeit keresi.

Az elemzés érdekében, ha kell, alapfogalmakat gondol és értelmez újra. Például a fejlődés fogalmát. („A társadalmi fejlődés elmélete s a kultúra” c. tanulmányban.) Jelzi a fogalom történeti alakulását Arisztotelésztől Lévi-Straussig, mai gondolkodókig. Világosan mutatja meg, hogy a fejlődés nem azonos sem az egyszerű mennyiségi növekedéssel, sem a keletkezés-pusztulás körforgásával, sem a puszta mássá alakulással. A fejlődés az ember fogalma, mondja, fejlődésről alapvetően az emberi gyakorlat szempontjából véve a

dolgokat, beszélhetünk. Akkor, ha olyan átalakulásról van szó — ezt Vitányi dimenziónyerő átalakulásnak nevezi — amely rákényszeríti az embert, hogy a dolog megértéséhez, a vele folytatott gyakorlathoz az eddigieknél több dimenziót használjon. Ha a dolog belső szerkezete, részeinek összefüggésrendszere a maga belső mértéke szerint mérve válik sokrétűbbé, bonyolultabbá. Működőképes, társadalmi mozgásaink elemzésében használható értelmezésnek látom Vitányi fejlődés-fogalmát. S pontosan értelmezhető ezzel — ide fut ki a tanulmány — a kultúra szerepe a társadalmi fejlődésben. Különös jelentősége a kultúrának a társadalom ama fejlődési szakaszaiban van, amikor egy megelőző változás-periódus lendülete, belső dinamikája kimerült, és új lendületre, új felhalmozásra van szükség. A relatív holtpontról való elmozdulás, következik e felfogásból, a kultúra széles tömegeket átfogó dinamizáló hatása nélkül egyszerűen nem lehetséges.

Vitányi azonban nem áll meg az elvi-elméleti fejtegetésnél. Belebocsátkozik az aktuális, napi feladatok mikro-régióiba is. Az „Abaúj szántói tanulságok” című írását nem az élményleírás és praktikus tanácsadás miatt, egészen más okból olvastam ismétlődő meghökkenéssel. Amikor az első olvasáskor oldalról oldalra haladtam, úgy éreztem, hogy mindez ismert; sokszor és sokhelyütt találkoztam már ezekkel a gondolatokkal. Aztán a tanulmány végén ott a megírás dátuma: 1976. És akkor újra átlapozom, és tűnődni kezdek. Igen, azóta persze születtek — Vitányi tollából is — mélyebb elemzések. De a leírt helyzetkép alapvonásaiban ma is érvényes. A megfogalmazott tennivalók is, mintha érvényesek, változatlanul tennivalók lennének ma is. Nem történt semmi a közművelődés dolgaiban az elmúlt tíz év alatt? Visszaköszönnek problémáink, időnként csak újramondjuk őket? A gyakorlat ilyen dolgaival látszik igazolódni az „Előszó...” kérdésé- nek-állításának igazsága: kétségtelen eredményeink ellenére úgy érezzük, hogy valahol megálltunk. Fejlődésünk relatív holtpontjára jutottunk, innen kell elmozdulnunk.

Valamiképpen ehhez a gondolatkörhöz tartoznak a közösségek dolgait körüljáró tanulmányok is. Saját közösség-élményeit fogalmazta meg egy „öninterjúban”, egy másik tanulmányban megkísérli egy marxista közösség-elmélet alapjainak kidolgozását. Ebben ugyan elég sok vitatható pontot látok, ez azonban szakmai részletkérdés.

91