Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Csorba Piroska: Bogyózik az ágon a versli
Újból a könyv neszei hallatszanak, aztán: Ez a csiga megázott, ott a gomba alá bújt. Várja, hogy az eső elálljon. A következő versike már két szólamban hangzik fel, első része vékony, a másik vastag hangon: — Gyere anya esik az eső. Gyere már! Add rám az esőkabátot, gyere már! — Jövök, jövök, látok valamit, itt van egy gyík, odavigyem? Az utolsó vers halandzsa-nyelven szólal meg: Hidom fékéi mind áfád békuté összeretykéznek mind a fád viszike viszi viszi viszike Aztán bezárja a könyvet és valami mással kezd játszani. Néhány nap múlva újra felfigyelek emelkedő-ereszkedő kis hangjára. Benézek hozzá, látom, hogy a nemrég varrott kis színes rongymadarat a kezében tartja és helyette „beszél”: Kis csipcsirip vagyok én, • mindig se tudok boldogan élni én, ha tudok fütyülni, lesz nótám, ha nem tudok fütyülni, nem lesz nótám, ha tudok fütyülni, lesz nótám, ha nem tudok fütyülni, nem lesz nótám. Nemrég egy este versekről beszélgettünk, s valaki fennhangon idézte Berzsenyi szép sorát „Hervad már ligetünk s díszei hullanak ...” A lányom imigyen fejezte be: — ... és bogyózik az ágon a versli — aminek értelme ugyan nincs, de azért fölöttébb szépen lüktet. Most itt tartunk. Négy és fél éves. Vajon meddig sikerül megőriznie nyelvének individualizmusát, képszerű, tömör látásmódját? Az iskola tökéletesíti majd az anyanyelvről szerzett ismereteit — de vajon nem szegényíti-e el, nem irtja-e majd ki csírájában egyéni nyelvi leleményeit, nem zárja-e szokvány szófordulatok szűk kalodájába, fogalmazások sematikus rendjébe? Észreveszi-e vajon majd húsz év múlva is, hogy négykézláb járnak a kutyák az utcán?! 90
