Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Csorba Piroska: Bogyózik az ágon a versli

szaladgált már az orrom előtt, néztem őket, de még sosem vettem észre, hogy négykézláb járnak.

Konvenciónélküli látásmódjáról, eredetiségéről tanúskodjanak az alábbi mondatok, keletkezésük dátumával. (Lányom 1979. augusztus 3-án született.)

— Fújd fel nagyra a körtét, én ilyen kicsit nem szeretek enni! (1982)

— Mosd meg ennek a szentjánosbogárnak a kezét, mert a földön mászkált vele és piszkos! (1982)

— Fázik a kólásüveg feje, tedd rá a sapkáját! (1981)

— Megszúrt egy darázs. Hegye van, azért szúr. (1981)

Kis barátjával téglákra rakott egyszáldeszkán ülnek, kezükben ostor. Johanna a kisfiúhoz fordul és megkérdi:

— Papó! Kell még a lóba benzin, vagy kitart Miskolcig? (1983) Reggeli ébresztéskor:

— Anya én már fölébredtem, csak a szemem alszik még!

Nézegeti az Anyák könyvét, benne a lerajzolt bébicipőket, hosszan, elmélyülten.

— Tetszik neked?

— Tetszik, csak az a szörnyű, hogy levágták ezeket a lábakat a kisbabáról. (1981)

— Mennék én az óvodába, de a cipőm inkább haza akar menni. (1982)

Apjának ül modellt. Aztán megnézi a rajzot, amin csak a feje látszik, sírva fakad:

— Lábam nincs? Akkor hogy fogok menni?

S amikor apja a fej alá kanyarít két lábat, elégedetten bólint:

— Most már jó, megvan mindenem. (1981)

— Láttam egy vakondot — újságolja — annyira meghalt, de annyira, hogy meg se bír mozdulni. (1982)

— Szegény Tibiké — sajnálkozik — volt a fogászat doktor bácsinál és most sír. Kihúzták neki a tejfogát és azért sír. A tejet nagyon szereti, mért nem húzták ki inkább a spenótfogát?! (1982)

Egyik ismerősünkről beszélgetünk, Farkas Dávidnak hívják. A lányom belekotyog minduntalan a beszélgetésbe, apja leinti:

— Ugyan már, azt se tudod, hogy néz ki!

Mire a lányom fölényesen:

— De tudom! Farka van! (1982)

— Menjünk el a nagymamához! — kérlel.

— Nincs otthon — felelem.

— És nagyapa?

— Ő sincs.

— Azért elmehetünk — dönti el végül — a házat csak nem vitték el magukkal! (1982)

A sorompónál, várakozás közben:

— A bakter bácsi felemeli a zöldet, a vonat megnézi és átmegy. Csak azt nem értem, miért zárnak le két sorompót, amikor csak egy vonat jön?!

— Jaj, úgy ketyeg a szívem!

Este József Attila szép versével altatom. Fülel a refrénre, aztán felül az ágyában s mikor újra mondom „Aludj el szépen kis Balázs ...” méltatlankodva kijavít:

— Miért mondod nekem már sokadszor, hogy Balázs, amikor én Parázs vagyok, Parázs Johanna! (1981)

A nevével való játékot is felfedezte már.

— Varázsoljak egy almát? — kérdi a babákat — Jó, varázsolok, dehogyis varázsolok... inkább parázsolok, mert én Parázs vagyok (1983).

— Mesélek neked valamit — kezdi — Volt egyszer egy barika, úgy hívták, hogy bárány. (1981)

Egy ízben éjjel odahív az ágyához, suttog:

— Anya, gyere már ide egy csöppet, nézd meg, hogy alszom! (1981)

„Ha majd felnő a cipőm” ... „a lámpa azt mondotta nekem” ... nincs számára lehetetlen, a lehetőségek miénkénél tágabb világában él, s ebbe az öröm mellett a fájdalom

88