Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Csorba Piroska: Bogyózik az ágon a versli
— Viszket a háti öklöm, vakard meg légy szíves — fordul hozzám fürdés közben. A „háti ökle” a lapockája. Két gyurmából gyúrt figurát pedig így nevezett el: — Az egyik Kikicsaka, a másik Papacsama. Apja munkahelyére mentünk föl, lifttel. Élvezte, hogy a kis fülke addig röpíti, ameddig menni akar, nem kell lépcsőt járnia. A lift szót mondtam ugyan előtte, de elfelejthette. Este faggatni kezdett: — Hogy tudott felmenni az az addigmenő? Sok olyan szó van, aminek a jelentését csak homályosan értette meg, s hibásan használja, így mondott például sokáig alapos-t az óvatos helyett. — Alaposan lépkedek, hogy el ne essem. Az elértés is sok — olykor fölöttébb mulatságos — szóferdítést hozott létre: — Megengeded, hogy az alkoholista filctolladdal írjak? — mutatott áhítattal alkoholos filctollaimra. — Beleléptem egy pocsonyába az úton. (Gondolom a kocsonya hangsora zenghetett a fülében.) — Nyisd ki a hómerodat anya, hadd tegyem bele a lázasmérőt! Ugye hogy fáj a lázad? Látod, már megy is fölfelé a hőmölködés, föl fog menni egészen a fejedig. És az elértések közül a kedvencem: — Főzzél te is azt, amit az óvó néni az óvodában! — ?? — Mákos pufajkát! Kezdetben nehézségei voltak az alany és állítmány egyeztetésével. Séta közben egyszer lelkendezve kiáltott fel: — Ott vannak a liba! Noteszem őrzi a mondatokat, amelyek nyelvi tökéletlenségük ellenére, vagy éppen azért, tökéletesebb képet adnak a világról, mint bármiféle felnőtt-megismerés. Én már szinte nem is tudom mi az: falevél, alma — mert túlságosan régóta vannak a szemem előtt, megszokottak. Az ő számára a falevél az egyetlen falevél, minden konkrét és esetleges tulajdonságával együtt. Ő érzi, tudja, hiszen tapogatja, forgatja, nézegeti, szagolja, majd a szájába veszi. Minden érzékszervével magába akarja fogadni a világot. Kipróbálja a tárgyak lehetőségeit és ámul rajtuk. Nem kötik konvenciók. Az ő tudása a fölfedezésé, a teljesség észrevételéé, az enyém csupán a lényeg felületes észlelése. Az időt két-háromévesen alig érzékelte még, most négy és fél évével is csak kezdi. Ráér mindenre, ráér nézelődni, figyelni. Kétéves múlt, amikor így mondott el egy eseményt: — Az ág letört és Janika fölmászott a fára. A szórendet nem nyelvtani szabályok, nem a történések időbeli vagy ok-okozati sorrendje határozza meg a számára, hanem fontosságuk szerint sorjázza őket, a számára legmegragadóbbal kezdi a közlést. Szavaiban még nem tapad egyértelműen a jelentés, gyakran fölcseréli azokat. — Fogd a fülét! — figyelmeztettem jó két éve, amikor a csészét a kezébe vette. És ő engedelmesen megfogta a két kezével a saját fülét, a csésze pedig diribdarabra tört. . . Mondatai antropomorf látásmódjáról is tanúskodnak. A patakparton szedett opálos fényű szép kavicsot elcipeli hazáig, aztán az udvar gyepére helyezi, óvatos, apró mozdulattal, mintha élőt tenne le: — Leteszem, hadd éljen szegény ... S megint csak kétéves korából. Odakinn zuhog az eső, áll az ablak előtt, orrát egészen az üveghez nyomja. Néz sokáig kifelé, aztán hozzámszalad. — Mit láttál az ablakból? — kérdem. — Esett az eső és szaladt egy kutya négykézláb! — újságolja. Lámcsak, mennyi kutya 87
