Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Mezey László Miklós: A kisebbség küldetése: az "újarcú magyarok" messianizmusa
A magyarság évszázadok óta ismeri ezt a főként földrajzi elhelyezkedéséből következő, de történelmi tapasztalatokal is megerősített veszélyt. Ekként nem véletlen, „hogy a magyar művelődéstörténet és irodalomtörténet tele van különös egyénekkel: jeremiásokkal, a jó vagy rossz idők prófétáival. Az egyedüllét érzése — a magány komplexusa — rendkívüli feladatok vállalásával egyensúlyozódik” — fejtegeti a messianizmus társadalomlélektani okait kutatva Jaroslava Pasiaková.5 S hogy valóban így van, azt bizonyítja, hogy a kisebbségi messianizmus szlovákiai térnyerésével párhuzamosan hasonló folyamat ment végbe az erdélyi magyarság gondolkodásában is. Erdélyben azonban szabályos etikai rendszer épült föl. A kisebbségi etika egyik első társadalomlélektani jelentőségű összefoglalási kísérlete Makkai Sándor Magyar fa sorsa című tanulmánya volt, melynek kétségtelen érdeme — az Ady-életmű értékelésében betöltött nagy jelentősége mellett —, hogy Erdélyt is meghódította az „ember az embertelenségben” humánum-fölismerés. Az Erdélyi szemmel, de még inkább a Magunk revíziója pedig időtállóan — némely tételével máig érvényesen — jelezte Makkai harcbalépését az előítéletek, a nacionalista elfogultságok, a megkövesedett, kiüresedett fogalmak ellen. Makkai a múltbeli gondolkodásmóddal szakító szellemben fogalmazta meg a hagyományos magyarságértelmezés revíziójának szükségét. Gondolatmenete nagyon hasonló a szlovákiai magyarság-fogalom metamorfózisához: a kisebbségi sorsot katartikus élménnyé fokozta „az egyetemes humánum felé betájolt, önálló szellemi és erkölcsi élet szolgálatában.”6 Hasonló eredményre jutott, mint — tőle egyáltalán nem függetlenül — a szlovákiai „újarcú magyarok” nemzedéke: a kisbbségi lét hátrányait tette a humánumharc lendítő erőforrásává. Szerinte a kisebbségeket szenvedéseik, áldozataik predesztinálják az egyetemesebb horizontú szellemiség és a valódi humánum fölépítésére és megmaradásuk magasabbrendű biztosítására. Makkai is a tényeknek a régi fogalmak értelmét megváltoztató tiszteletére alapozta elméletét. A kérlelhetetlen, megmásíthatatlan tény: a kisebbségi sors, tehát minden további gondolkodás csak abból indulhat ki, hogy a magyarságnak tudomásul kell vennie kisebbségi voltát. „Mi ennek a rendnek a kereteiben, ezekbe beilleszkedve kell magyarságunkat megtartsuk, nem mások ellen, hanem a magunk öröklött lelki és szellemi egyéniségének békés és munkás érvényesítése érdekében.”7 Továbbá számot kell vernie a kisebbségi magyarságnak, hogy nem volt minden jó, ami régen volt — ez egyfelől szakítás a kritikátlan, szentimentális és naiv történelemszemlélettel, másfelől figyelmeztetés a reális helyzetértékelés parancsára. A kritikus történelemszemléletre azért van szükség — fejtegeti Makkai — „hogy végre egész hatalmában, nagyságában, vigasztaló és éltető ragyogásában kiemelkedhessék előttünk az az érték, amit múltunk és jellemünk, Nemzeti Géniusza hordoz és áraszt.”8 A nemzeti történelem igazán nagy teljesítményeit és fölemelő példáit kell ezután beépítenie a kisebbségnek a maga öntudatába — a ködös álmok, illúziók helyett — jövője érdekében. Ezután rátér a kisebbségi öntudat revíziójának — ma így mondanánk: reformjának — időszerű tennivalóira. Mivel a kisebbség nem rendelkezik semmiféle hatalmi, állami impériummal, sajátos létéből csakis annyit realizálhat, amennyit minden külső segítség nélkül a maga, azaz a nép erejéből megvalósíthat. S a magára utalt kisebbség gigászi feladat előtt áll: „nemzeti jellemét egyetemes értékek szolgálatába állítva, a legmagyarabb magyar és legemberibb ember legyen.”9 Ezt pedig kizárólag a jellembeli és öntudatbeli tökéletesedés útján érheti el. Vagyis ez már nem az államiság, hanem a „lélek impériuma”, mely csak nemes értékeivel vívhatja ki önnön létjogát és mások megbecsülését. Legelőbb a gondolkodást kell megtisztítani a magyar szó állami, jogi, politikai meghatározóitól és ki kell építeni a „lelki nemzetet”. (Csak közbevetőleg: érdemes megjegyezni, hogy e fejtegetés végső levezetésében nem más, mint a politikai nemzet fogalmának elvetése és a kultúrnemzeti koncepció egyik első magyar megfogalmazása.) Az így konkretizált nemzet lelki egység ugyan, de valóság, melynek formáló, nevelő hatalmának kell lennie, ez azonban egységet föltételez: közös életfelfogást és gyakorlatot, melyet az anyanyelv azonossága fejez ki és örökít a jövőbe. Csak ez a közösségi öntudat képes megőrizni és éltetni a nemzeti szellem biztos örökségét, hogy ne kelljen „kölcsönéletet” élni, de a kisebbség magába se zárkózzék 76
