Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - "Szeretethiányos kor ez ...": Varga Csaba válaszol Mezey László Miklós kérdéseire
— Nemrégiben az írószövetség titkárává választottak. Milyen feladataid vannak e minőségedben? És milyen terveid? — Öt évig kutatóként és társadalomfejlesztőként dolgoztam. így jutott időm az írásra is. Nagyon meg kellett gondolnom, hogy elvállaljam-e az írószövetségi választmány megbízását. Miután sok jelölt volt, maradt időm töprengeni és a döntésre felkészülni. Amikor megválasztottak, már megfontoltan mondtam igent; magamnak szabva két feltételt. Ha idén novemberben is megválasztanának, akkor is legfeljebb egy ciklust vállalok, ennyit szabad és nem többet. A másik magammal kötött belső megállapodás az volt, hogy nem kötök egyetlen felesleges alkut sem. Nem érdekel a karrier, sem a nagyobb fizetés — holott most éppen nincsen lakásom — és nem fognak befolyásolni csoportérdekek sem. Felfogásom szerint az írószövetség nem cél, hanem eszköz, amely az irodalmár értelmiséget arra ösztönzi, hogy a kor emberi és nemzeti gondjaival öncenzúra nélkül foglalkozzék. A Magyar írók Szövetségében a vidéki írócsoportok, a folyóiratok és a fiatal írók tartoznak hozzám. Ez tehát csak egy részterület, ám ez sem látható el jól anélkül, ha az egészre nézve nincs koncepcióm. De önmagában a koncepció is kevés, amennyiben hiányzik az a szervezői, menedzseri képességem, ami a vállalt feladatok megoldását lehetővé teszi. Ez a szerep, tudom, erkölcsi megbecsülés, de lehet csapda is, ha nincs eléggé erős gerincem. Ebben a szerepkörben gyakran kell — le és fel — kompromisszumokat kötni. A kultúrpolitika irányítóival nyíltan tisztáztam, ha az irodalmi élet javát akaró szándékaik vannak, maximálisan szövetségesük vagyok, ellenkező esetben ugyanennyire nem. Itt nincs alku, függetlenül attól, hogy én is tévedhetek. Semmivel sem könnyebb az irodalmon belüli érdek- és érték-csoportok közötti harcban állást foglalni. Már azért sem, mert úgy látszik, némelyeknek érdekében áll megint felszítani az életveszélyes népi-urbánus vitát, és vannak olyanok, akik olykor arra törekednek, hogy az írókat és szövetségüket kitoloncolják a társadalmi életből és eltiltanák a nemzeti sorskérdések felvállalásától. Itt sincs alkum. Mindenesetre azt a csatát sikerült megnyernünk, hogy az írószövetséget ne minősítsék vissza szakmai egyletté, hanem az egyesületi törvény adta szabadsággal élve megőrizze eddigi társadalmi szerepét. A feladat most e szerep növelése — nem csak az írók, de főleg az ország javára. Ha nem ilyen szövetség lesz, azonnal lemondok titkári funkciómról. — Hogyan látod a hazai folyóiratok struktúráját, s abban a vidéki lapok szerepét? Látsz-e esetükben valami sajátos hivatást, vagy profilbeli másságról van szó csupán? — Az elmúlt időben két folyóirat tervét — a Hitel címűét és a JAK rotációs folyóiratáét — utasították el azzal, hogy jelenleg nem aktuális a folyóiratstruktúra megreformálása. Talán kár is mondanom, az elutasításokkal nem értek egyet. A két folyóirat körüli vita is igazolja elégedetlenségem, hiszen az utóbbi harminc évben azt sem tudtuk elérni, hogy az élő irodalmat megjelentető két nagy kiadó döntéseibe maguk az érdekelt írók is beleszólhassanak. Évek óta napirenden van, hogy a kiadóknak saját nyomdájuk és könyvterjesztésük legyen. Ugyanígy régi terv, hogy legalább néhány vidéki nagyvárosban alakulhasson könyvkiadó, de említhetem azt az elképzelést is, hogy jöjjön létre egy szuverén könyvbarát hálózat, akár saját könyvkiadási lehetőséggel. Sorolhatnám még a gondokat és a terveket, de minek. Mindenki tudja őket, elvben mindenki azonosul velük, ám a megoldás egyre késik. Az ok, szerintem, nem a pénzügyi feltételek szűkössége, sokkal inkább az, hogy egyre késik az irodalmi nyilvánosság reformjának kidolgozása. A szakmai problémákból ilyenformán politikai kérdések lesznek. — Akik figyelték eddigi munkásságodat, úgy is ismernek mint a szerelem egyik „teoretikusát”; több munkádban foglalkozol a szerelem elméletével. Mi ennek az oka, indítéka? — Az író végül is emberben gondolkodik. Tehát nem vagy csak alig szavakban és mondatokban. Az ember pedig, különösen a XX. században menthetetlenül izoláltnak lászik. Nem magányos, hanem elszigetelt, magára maradt. Ha tetszik, úgy is mondhatom, kiszolgáltatott, reménytelen — ha bele mer nézni a tükörbe. Szerencsére ritkán teszi. Pedig erre 57
