Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - "Szeretethiányos kor ez ...": Varga Csaba válaszol Mezey László Miklós kérdéseire

len traumáiról csak mostanában mernek beszélni maguk között a pinceszeren. Úgy is fogalmazhatok, hogy az egykori külső gátlások még keményebb belső gátlásokká váltak, így aztán ez a belső, lelki felszabadulás tovább tart, mint a politikai konszolidáció tartott, pedig ahhoz kedvező politikai és gazdasági feltételek voltak. Most ezek részben hiányoznak — akkor hát hogyan sikerülhet a lelki autonómia felépítése? Nem tudom.

— Már említett, hamarosan napvilágot látó könyved bármelyik esszéjét, tanulmányát olvastam — ha jól értelmeztem írásaidat — téged legjobban a személyes szabadság lehetősége izgat valamennyi témád kifejtése közben. Arra a következtetésre jutsz, hogy az egyén nem lehet teljes mértékben autonóm, ugyanígy nem lehet egészen kiszolgáltatott sem. És itt kezdődik a szabadság, amit ,.fantasztikus lehetőségnek” tartasz. Miben áll ez a lehetőségünk?

— 1946-ban születtem, s 1957-ig kisebb megszakításokkal egy tanyaszerű településen nyugdíjas nagyszüleim neveltek. Gyermekvilágban gondolkozva a viszonylag közeli Bala- tonszabadi és az akkor még falunál alig nagyobb Siófok nagyon távolinak tetszett. Az I —IV. osztályos osztatlan általános iskolában még húsz gyerek sem ült. Mindez a Balaton partján volt, de akkor még nem épültek meg a nyaralók, illetve a régi középosztály nyaralóinak egy része még romos volt. Tiszta, szinte elvadult környezet volt ez, az utcánkban sem lakott más rajtunk kívül. Teljesen szabadon, szinte minden kötöttség nélkül nőttem fel. Akkor értem el legnagyobb sikeremet, amikor egy indiáncsapat főnökévé választottak, s képzeletben arra készültem, hogy ellovagolok Amerikába és felszabadítom az indiánokat. Akinek ilyen gyerekkora volt, az ugyanilyen felnőttkort is kíván magának. Ebből is, érthető talán, hogy mindig szabad akartam lenni, maradni, és mindig izgatott a szabadság kérdése.

Amikor aztán írni kezdtem, a közvetlenül előttünk járó nemzedék tagjai azzal fogadtak, hogy itt nem lehet csinálni semmit. Azaz szabadsághiányos a világ. Mi akkor — 1972-t írtak, éppen lefékeződött a gazdasági reform — mitsem törődve a figyelmeztetéssel, megpróbálkoztunk különböző társadalmi kísérletekkel. Csak minket lepett meg, hogy erről nem lehet szó. Ezért is kezdtem el akkoriban szociográfiákat írni. Próbáltam megérteni, miért olyan ez a világ, hogy gyakran még szűkös autonómia sincs benne.

Rövidesen megjelenik válogatott szociográfiáim kötete; ennek summázata nagyjából ugyanaz, mint a szabadságról szóló esszémé. Illúzió a totális autonómia, ám tűrhetetlen a teljes alávetettség, és valahol a kettő között kell keresni a történelmileg lehetséges egyéni és közösségi relatív szabadságot. Még akkor is, ha erre nem sok remény van. Ugyanakkor a belső szabadság, amit én azonosnak érzek Ady úgynevezett gőgjével, elérhető. És innen ez már erkölcsi kérdés. Ha ezt nem próbálom meg, és minden bukás, gyengeség, gyávaság ellenére nem nevelem erre magamat, a bizonyosan bekövetkező boldogtalanságra, azaz önelvesztésre ítéltettem. Inkább száz pofon a szabadság-kísérletekért, mint belső rothadás az elhalasztott megújítási törekvésért.

— Több írásodban foglalkozol az értelmiség — és kivált a fiatal értelmiség helyzetével, közérzetével. Annak idején egy olvasótáborban sokat beszélgettünk a sajátos értelmiségi tudat jellemzőiről, az értelmiségi ember életérzéséről, hivatásáról. Összefoglalnád pár mondatban, hogyan, miben látod a fiatal értelmiség vállalható, tehát köteles szerepének jegyeit?

— Tavaly írtam meg a Tatabánya értelmiségéről szóló szociográfiámat. Ami abból tanulságként levonható, közel sem csak Tatabányára érvényes. Pimaszul fogalmazva ez pedig így hangzik: nincs magyar értelmiség, legfeljebb értelmiségi egyedek és értelmiségi csoportok léteznek. Maga az értelmiség fogalma is újragondolásra szorul. A szociológiai megközelítés szerint már az is értelmiségi, aki felsőfokú diplomát szerzett és ennek megfelelő munkakörben dolgozik. Ez külsődleges, már-már üres definíció. Az értelmiség fogalma is csak minőséget értelmezni akaró kategóriaként használható. Azaz értelmiségi normaként azt határozhatjuk meg, hogy a diplomás tegye magát relatíve autonóm személyiséggé, és igyekezzék maga körül olyan társadalmi viszonyokat teremteni, amelyben az egyes ember és a közösségek megközelítőleg önállóak, szabadok lehetnek. Másik kérdés, hogy van-e a magyar társadalomban értelmiségi réteg, amely olyan gazdag belső kooperá55