Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Takács Imre: Megmaradásom története: válaszok Bakonyi István kérdéseire
kát? Ez már az én mostani gondolkodásomban is a kedves enyhület vagy az abszolút fagy. Juhász Ferenc költészetéből ki lehet szűrni ilyesféle kétkedéseket és bizakodásokat. Kár, hogy Juhász ennyire hozzáférhetetlenné teszi a legfontosabb mondanivalóit is. Bár szimp- lifikáltan se adhatná elő őket. Az úgynevezett mozgósító, lelkesítő, föltüzelő szerepében a költészetnek én nem hiszek. A jó költészet tartotta bennem a lelket mindig, de sohase kezdtem rohangálni valamiféle harmadrendű verstől indíttatva. Mondjuk: puskával, karddal neki! Összegezve: a legelvontabb költészetet a matematikával tartom rokonnak. Az élvezhetőbbet a zenével és a színjátszással, a festészettel és a szobrászattal. A színjátszásban a viselkedés is benne van. Szerintem a viselkedés is lehet költészeti művel párhuzamos. És nem kell sajnálnunk azokat, akik nem csüngenek a költészeten, hiszen azok maguknak teremtik meg a költészetet. Sokszor — vagy mindig? — tökéletesebben, mint amilyen gyatrán megteremtve lát költészetet, aki bekapcsolja a színes televízióját. Egy jól célzott és jól értett hunyorítás fölér egy epigrammával. Egy juhászember elbeszélése egy kis elbeszélő költeménnyel. Nem szeretem soha a rémüldözőket — a szóalakkal lehet játszani: rém-üldözőket — ilyen ügyben. — Szerkesztőként és azóta is gyakran találkozol fiatalokkal. Hogyan látod helyzetüket, lehetőségeiket? — Szenvedéseket is okozott, ahogy a fiatalokkal próbáltam együtt élni, együtt cselekedni, létezni. Néha úgy bántak velem, mint a házőrző kutyával; a Sátán házőrző kutyájával, és akkor az önkiadásig elmentem annak a bizonyításával, hogy olyannyira fontosnak tartom őket, mint a paraszt a vetőmagot, mint a pásztor az ellett bárányt, mint az erdész a csemetét. A Kortárs szerkesztőségében megtanulhatták egy mondásomat: Ne csak a vastag fákat vágjuk, arra is kell gondolnunk, hogy azok elfogynak egyszer (Illyés Gyula, a legvastagabb fa, azóta le is dőlt, sajnos), hanem arra is gondoljunk, hogy mit vághatunk tíz év múlva. Ezt a már mániákusan mondott mondatomat — eredetileg jobb volt! — nem hallhatták azok a fiatalok, akik engem is vádoltak az érvényesülésük nehézségei miatt. Nagy László talán finomabb érzékenységgel tudta megértetni velük, hogy együttérző. Ő nem versrovatszerkesztő volt. Ő a grafikusokat vette — vehette — pártfogásba. Nem bánom, ha ridegnek látszom most is! Nem szeretem azokat a fiatalokat, akik az idősebbel elsősorban arról akarnak beszélgetni, hogy milyen nehézségekbe ütközik a megjelenésük. Eszembe se jutott sohasem, hogy én akár Veres Péterrel, akár Illyés Gyulával a megjelenési problémáimról „beszélgessek”. A világról beszéltem velük, ha éppen odajutottam a közelükbe. Sohasem gondoltam azt, hogy egy-egy versem innen vagy onnan való elutasítása az ő bűnük. Az afféle értékeikre voltam kíváncsi, amit talán nem publikáltak, de amit az én számomra reprezentálhattak szóban. Még a mozdulataikat is megjegyeztem, amelyekkel — metakomunikáció! — kísérték szavaikat. Nem néztem őket soha senki házőrző kutyájának. A Kortársnál én fedeztem föl Szalai Csabát, Nyilasy Balázst, Tönköl Józsefet, aztán többeket is. Nagy László felfedezettje volt — párhuzamosan — Döbrentei Kornél, Szer- vácz József, akikért persze, amit lehetett, én is tettem. Jól húzó költőt nem indítottam úrnak, de ez nem okvetlenül az én bűnöm. Ez az én csalatkozásom, sajnos. Nagy László két ajándékát most is szeretem — méltán; most is aggódom értük — megokoltam Ha egy tanár olyan fiút mutat be nekem Székesfehérváron, aki tudtával verseket ír, akkor Nagy Lászlót idézem a fiú biztatására: „Kell a jó vers!” A magam szavaival: Károsak a nemzeti magatartásban a fehér foltok. A fiatal írók közül — Szerváczon és Döbrentein túl — Esterházy Péter a kedvencem. Az írószövetség 1984-es taggyűlésén így köszöntöttem őt — az akkor megjelent írásának a nyomán —: Folia in excelsis! Fogadta e köszönésemet, persze! De őhozzá messzebbre kell elkanyarodnom! A Pesten élő barátaim közül Csoóri, Kosa többször is be akart vonni jó munkákba. Már a Tízezer naphoz is a munkatársukká akartak tenni engem. Akkor még a Balatoni úton 46
