Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Takács Imre: Megmaradásom története: válaszok Bakonyi István kérdéseire
Nagy László hosszúverseihez? Milyen okait látod a változásnak, vagy milyen céllal akartad magad a változást? — A Forduló csillagképeket hetvenhét nyarával zártuk le, tehát a nyolcvankettőben megjelent válogatás ötéves késéssel adja a képet rólam. Nem baj, hiszen nem vagyok én olvasott költő, az Angyalok vetközése ennek az öt évnek a termése. Nyolcvankettő óta pedig nincs könyvben versem, és ez se nagy baj. (Lehet, hogy talán még az idén [86-ban] könyvbe jutnak a nyolcvannégy májusáig írt verseim.) Túl sokat írok, azt hiszem. A kiadó nem győzi követni ezt. Talán a halálfélelem űz a sok írásra, talán az önmegvalósításban való kételkedésem követeli a folytonos bizonyítást. A Forduló csillagképekig se volt az én munkásságom egy módszerű. Imént szóltam a változásra való készségemről, a bennem és a világban bekövetkezett változásokkal szemben tanúsított toleranciámról. Vagy kapaszkodásomról minden újba, ami összeegyeztethető a mivoltommal. Az ötvenes években — de már a negyvenes évek végén — néhány darabbal birtokba vettem a dalformát, a Halottsiratókban megalkottam egy újszerű balladaformát, az Éjszaka zenéjé ben, a Májusi látogatásban a már-már filozofikus poémát, a más vonatkozásban már említett Éjféli misé ben a testes verset, a Szonátában — már más hangon, és 1957-ben — ismét a poémát. Az első igazán hosszú verset, a Nyári rapszódiát ötvenkilencben írtam. Az Elsüllyedt földet 64—65-ben. És aztán majdnem minden évnek, két évnek meglett a maga hosszúverse. Ezek néha ciklusok voltak, mint például az Izsák példája. Az Angyalok vetkőzésében csak négy hosszúvers van, de az egyik ezek közül se jelentős. A kötet elején vagyunk még, amikor meghal — 1978. jan. 31-én — Nagy László. Rányomja a ciklusra a bélyegét ez az élmény, bár szemérmességből is, de inkább tapintatból, nem mondtam ki mindig egyenesen, hogy miről van szó. Holott a két angyalos vers is, mint ahogy több is, fölismerhetően erről szól. Az Újévi beszéddel álltam újra lábra. Két évre a halálesetet követően. Új pályára állásom tizenhét napig tartott, mert bekövetkezett a második válásom. A könyv további ideje a Vértesi elégiáig egy lassan csillapodó vitustánc ideje volt. Nyolcvanegy november 11-től lett új lakásom, volt ekkortájban egy kedves kapcsolatom. (Túl sok itt már az évszám!) Nyolcvankettő tavaszán adtam le a könyvet, és ez az első olyan könyvem, ami nagyon felületes szerkesztésben jelent meg. Én lazán hagytam, mert Győri Jancsi szigorúságára számítottam. A szigorúságát őszinteséggel — mindent láthatsz! — szoktam előlegezni. Aztán nem ő szerkesztette a könyvet. Ezen már nem lehet segíteni. Az új hosszúversek folyama egy szörnyű lelkiállapotomból csordult ki. És ezek — hogy el ne feledkezzek tisztázni — úgy hasonlítanak Nagy László hosszúverseihez, mint a sömjéni templom az iszkázihoz, mint a kondorosi csárda a hortobágyi csárdához. Mind a kettő Magyarországon csárda, és talán egyidejű a történelmük. Ilyen egybevetéseket nem szabad erőltetni! Bár igaz, hogy Nagy László nélkül — és sokunk nélkül — senki se az lenne, mint aki lett. Csak ennyi az igazság, és ez így is fontos és nagy igazság. Úgy jártam, mint aki akkor száll le az egyik röpülőgépről bizalommal, mikor a másik elmegy az orra elől. Bizony megittam egy kis bort akkoriban. És a költő mivel mentheti magát? — ahogy talán minden más ember —, hogy dolgozik. A költő nem úgy dolgozik, hogy keserűen mégis fölveszi azt a csákányt, hanem gondolkodóba mélyed keservében. Csak olyan versben hiszek, amit gondolat hoz létre. A könyökömön jönnek ki az írt versek. A gondolkodásnak ebből az alagsorából, ebből a nagyon valóságos megszorultságából szabadított ki A megvert mező igazságakarattól duzzadó minden mozdulata, átok-ejakulációja, megfogalmazott sírása. A költő nem akkor sír, amikor sikerül végre versbefogalmaz- ni a sírást. Föllélegeztem tehát, de nyolcvanhárom februárjában új csapás ért, meghalt egyik legjobb barátom, Pesovár Ferenc néprajzos. Újra volt a lábraálláshoz nekiveselkedni minek. A költő nem csak azért írja a versét, hogy legyen vers, hanem hogy magát megtartsa, „a dal szüli énekesét.” Pár hónapos vajúdás után a Halottak sétaútja bontakozott ki szívemnek abból a rekeszéből, amit ő foglalt el. Valamit persze mindig vittek ezek az áradt folyók. De mi az, hogy valamit? — sok-sok 44
