Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Hatvani Dániel: Vázlat Buda Ferenc költői arcképéhez
is, sikerülni látszik. Éppen ideje: a család létszáma elég gyors ütemben növekszik. A költőre nehezedő teher sem csökken, hanem növekszik. Igazi közösséget a mindenkori szegényekkel vállal, magát a szegénységet is a „csüngő vállú” jelzővel személyesíti meg. A mély sárban élőkkel és a hajnali vonatozókkal rokonszenvez. Otthonában, előbb talán csak a betonfalak sivárságát enyhítendő, majd mindinkább az önkifejezés eszközeivé szervülve, ekkor kezdenek helyet kapni a rég használaton kívülre került paraszti szerszámok: „a Szigony és a Szőlőmetsző, a Köpülő és a Rokka, a Kévekötő Fa és a Kéveoldó Kés”. A nyilvánvaló konzekvencia vallomás formájában tör ki a költőből, megállapítván, hogy szerszámai „a zajtalan történelem tanúságtevői, nincs közük a halálhoz”. Am az innen- onnan összegyűjtött paraszti eszközök Buda számára egyáltalán nem rekvizitumok; számára ezek közvetítik a valamikori népélet szerves összetettségét, a mindennapokba ágyazott gazdagságát. Évek során a költő néprajzi ismerete, csakúgy, mint a folklórban való jártassága elmélyül és kitágul. Teszi merő önszorgalomból, a megismerés belső kényszerétől indíttatva. Közben keresi a kiutat a pedagógusi munka taposómalmából, hogy ideje és energiája maradjon az alkotásra, a 70-es évek elején egy tanévre a tanyai tanítóskodás kemény próbájának veti magát alá; ezidőtájt foglalkoztatja a szociográfia-írás is. Később, midőn a levéltár alkalmazottja lesz, a költő napi kötöttségei valamelyest lazulnak. Közben, 1971 legelején megjelenik második verskötete, az Ébresszen aranysíp. Kétségtelen, hogy ez a kötet teszi markánssá, véglegessé — ezzel együtt mással összeté- veszthetetlenné — Buda Ferenc költői arcélét. Hangja most válik kikezdhetetlenül szikárrá és pontossá —, s némiképp bezárulóvá. Sohasem volt kenyere a bőbeszédűség, de a mind ritkább megszólalás — majdhogynem az üres oldalak szünetjeleivel — már rajta hagyja bélyegét a második köteten. Az is bizonyos ugyanakkor, hogy szavai az azokat övező hosszas hallgatások mágneses tavaszi terei által is súlyosbodnak, s válnak még szuggesztí- vebbé. Verseit kezdi körüllengeni a „Buda-mítosz”. Akadnak különösen nagyhatású kompozíciói, ezek közül is kiemelkedik a Roham. E formája szerint is többszólamú költemény ön- és nemzedékérvényű összefoglalása mindannak a megpróbáltatásnak, melyet felnőtt fejjel élt át a harmadik X-en akkor még csak épp túllépett költő. A Budánál gyakori vas-szimbólum is itt kapja meg legsokoldalúbb értelmét. Hatalmas tanúság e vers amellett, hogy az elsivatagosodó lét nem feltétlenül emberveszejtő, s bár a költő fegyvertelen, „jó lelkiismerettel és elkészült elmével” néz farkasszemet saját sorsával. Dolga van: végre kell hajtania a virradatot. Buda népisége, magyarsága nemcsak a folklór és a népismeret, hanem a nyelv felől is jól megközelíthető, Romlatlan, szép magyar nyelvet kapott örökül, ám Buda érdeme ott kezdődik, hogy ezt az örökséget nem prédálta el, ellenben igen jól gazdálkodott vele; ápolja, gondozza mindmáig, mint akármely közhasznú, nemegyszer maga eszkábálta szerszámát. Mindig különös gonddal ügyel a nyelv képi-sűrítő erejére, teherbírására. Mi sem természetesebb, hogy az anyanyelv iránti szerelem fölkeltette más nyelvek iránti érdeklődését. Legelőször is oroszul tanult meg, jóformán teljesen magánúton. Azonkívül, hogy így egy mérhetetlenül gazdag irodalom csodálatos panorámája tárult eléje, alkalmas közvetítő eszközt kapott arra is, hogy fokról-fokra birtokba vegye a magyarral szegről- végről rokon közép-ázsiai türk és tatár nyelveket. Nem utolsósorban azért, hogy a napkeleti kicsiny népek népköltészetét, no meg a finnekét és a lappokét is magyarul szólaltassa meg. Tette ezt sikerrel; 1974-ben a Forrás Könyvek sorozatának első köteteként jelent meg a Varázsének című gyűjteménye, mely válogatás a török, a mordvin, a lapp, a finn és a mari népköltészetből. Pár év múltán pedig izzó hévvel látott neki egy rendkívüli feladatnak, melyet szintén sikerrel oldott meg: lefordította a kitűnő kazah költő, Olzsasz Szülejmenov Ázsia című nyelvtörténeti esszéjét. A Közép-Ázsiába több ízben is ellátogató Buda Ferenc magyarsága ekképp a legnemesebb internacionalizmussal párosul. Legtágabb közösségének Eurázsia népkonglomerátumát tekinti; természetesen jól eligazodik az indián vagy az óceániai ősnépek kultúrájában is. Barátkozó, kapcsolatteremtő hajlamainak köszönhetően egyhamar szellemi partnerre tud találni bármely nép fiában. Mindamellett megvannak a szűkebb, de állandóbb és 11
