Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Kántor Lajos: Romániai magyar esszé- és regénypróba a két háború között
könyvben a legkevésbé várnánk, a félszeg tapogatózás után valósággal prousti motívum, „polgári” rafinéria lepi meg a pap lakásában Demetert (és az olvasót): „Benyit a verandán keresztül a szobába. Újra üvegajtó jön. Demeter majdnem nekiesik, mint a légy. Furcsa ház az urak háza. Szegényember, paraszt úgy megy az ő szobáikban, mint a légy az ablakon. Megcsúszik egyre, ügyetlen. Az első szoba a hálószoba, senki sincs benne. Széles ágy a középen. Nagy, mint egy tölgyfa kerülete. Csipketakaró van rajta! Oly díszes, hogy még a pap húsvéti miseruhája sem sokkal szebb. — Ide veszi be a menyecskéket — gondolja Demeter. A szobában bódító szag van, mely nem erdőszag, se sertésszag, se tejszag, se bogárszag, se tömjénszag, mint a templomban, hanem valami olyan illat, amely csak az ezeregyéjszakában lehet.” És ebből a sok részletmegfigyelésből, amely Demeter öntudatosodásának, igazi fenőtté érésének útját kíséri (és aminek hiteles ábrázolásából csak ritkán zökken ki az író — egy-két helyen szócsővé változtatva a fejlődésben még arra a tudati szintre nem ért hősét) — az arányosan adagolt történésből, érzelemáramlásból európai szintű regényt szerkeszt Szilágyi András. Egyik első méltatója, Gaál Gábor tehát nem tévedett — csupán abban, hogy e könyvet programszerűen kiszakította természetes irodalmi közegéből. Hogyan is írta Tamási Áron 1931 januárjában, az Erdélyi Helikonban? Szilágyi András Új pásztora végre nem a transzilvanizmust hirdeti, „hanem a bedugott szájú, munkára ébredt emberek reggeli köszöntését a falvak, a városok, a síkságok és a hegyek felé!” Nem tévedés, ezek a sorok a Helikonban, Kuncz Aladár folyóiratában jelentek meg; a helikoni táborhoz tartozó írótárs azon frissiben vallott a fiatal facseti zsidó orvos első könyvéről — vállalta igazát. Ekkor már a mélyben alighanem készülődött az az epikus, sőt pikareszk keretbe kívánkozó nagy lírai vallomás, amellyel Tamási Áron az erdélyi magyar prózát páratlan csúcsra segítette. Természetesen Tamásinak is megvoltak az íróelődei. Nyírőre szoktak hivatkozni elsősorban, amiben kétségtelenül jó adag irodalom- és stílustörtétieti igazság van, ám éppen az Ábel a rengetegben figyelmeztet rá, Móricz Zsigmondhoz kell visszakanyarodnunk. De nemcsak a Barbárokat író Móriczhoz, hanem a Hét krajcár szerzőjéhez is. Játékos kedv és átpoetizált szegénység, líra és humor olyan ötvözetével, mint az Ábel nyitányában, apa és fiú tréfás-komoly, furfangos párbeszédbe foglalt egyezkedésében az erdőről hozott nyúl körül — csak egy helyen találkozunk még a magyar irodalomban: Móricz Zsigmond novellájában, a szappanra való krajcárokat kereső gyermek és édesanyja könnyes kacagásában. A nyúlás játék azonban az Ábelnek csupán a bevezetője: bevezetése egyúttal a gyermeknek az Életbe, a Nagy Feladatba — nagy szavak nélkül, rábeszélés, „ráolvasás” nélkül; hiszen ott, ahol szigorú a természet, kemény az élet, az emberközi, családon belüli kapcsolatok is mások — és mások a felnőtté érés feltételei. (Hasonló tanulságot tudatosított Demeter sorsa, az Új pásztorban.) A köny- nyed, meseszerű évődésnek a fiúgyermekre szakadt hirtelen felelősséggel egyszerre vége van; amit Ábel ezután mesél, ezután talál ki, az már saját sorsán hivatott könnyíteni. Az erdőpásztomak elszegődtetett kicsi Ábel, egyedül maradva a rengetegben, most már akarva-akaratlanul szembenéz helyzetével. Ez az első, de egész életre szóló vallomása és vállalása: „A fejemben olyan forgalom indult meg, amilyent addig nem tapasztaltam soha. S a gondolatok hamarosan úgy elsodortak, hogy már azt sem tudtam, hogy mi a valóság és mi a játék. Aztán egyszerre felültem, hogy szembenézzek a világgal. Láttam a kutyát, a házat, az ölfákat és körülöttem a rengeteg erdőt. Ilyen tisztán még nem is láttam egyszer sem. Ott voltam egyedül, a magam lábára eresztve, pásztornak fogadva. Csak most eszméltem rá valójában, hogy mi is történt velem. Apám kihozott ide, s én jöttem, pedig nem is akartam. Az igazgató felfogadott, pedig azt sem akartam. Semmit sem akartam, csak olyan voltam, mint a levél, amelyik leszakad a fáról, s egyik szél erre viszi, a másik szél arra viszi. A levelet viheti, de engemet immár többet nem, gondoltam magamban, s feltettem a kérdést: — No, Ábel, beléegyezel-e abba, amit apád csinált veled, s amit az igazgató csinált veled? — Beléegyezem — válaszoltam. — S hát a jövőre nézve mit határozol? — A jövőre nézve azt határozom, hogy a magam fejétől akarok ember lenni. Ez azt jelentette, hogy többet senkinek sem hagyom, hogy engemet térengessen, hanem a magam belátása és akarata szerint fogok cselekedni. S a célom nem lesz más, hanem először a kötelesség, aztán pedig az én gyarapodásom s a házam felvirágoztatása.” A „Vallani és vállalni” ifjú nemzedékének, az öregekkel és az „öreges” politikával szakító fiataloknak az ars poeticája ez. Az egyik lehetséges ars poetica — minthogy maga Ábel is, amint kiismeri az őszi-téli rengeteget, majd bejárja az országot, és megjárja Amerikát, a kötelességet és saját gyarapodását is teljesebben és mélyebben tudja értelmezni. Az első kötet végén, anyja sírjánál megfogadja, hogy „a szegények és elnyomottak zászlaját” fogja hordozni, bármerre vezérelje az útja — és ehhez a fogadalmához nem is lesz hűtlen. De távolabb járva, a „mi célra vagyunk a világon?” kérdésére a 79
