Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 11. szám - Kunszabó Ferenc: "Szállásainkon éhínség, fegyver, vakhit és kolera dúlt": részlet egy készülő dokumentum-regényből
március tizenötödikére, csak éppen egy muszka gyereket? Több ilyen megnyilvánulás volt az évek során, és nagy fájdalmat okozott nekünk. 1944-ben a Rongygyárban laktunk, ahol szegény napszámos asszonyok a gyógynövényeket szortírozták. Nagyon jóba voltak a feleségemmel. De köztük az egyik, Tóth Béláné, mikor a németek megszálltak bennünket, elkezdte magyarázni egy németnek, hogy a feleségem muszka, miért tú'rik ezt, miért nem viszik el, mint a zsidókat. Majd munkaszolgálatosokat telepítettek a Rongygyárba. Lányom ekkor a debreceni vagongyárban dolgozott, minden szombaton járt haza, hétfőnként pedig vitte a leveleket föladnj. Nyírbátorból csak cenzúrá- zottan küldhették volna, a parancsnokságon keresztül. Én is többször voltam Pesten, a munkaszolgálatosok ügyében, két gyereket meg is mentettem, ezek ma is élnek, az egyik Izráelben, a másik Ausztráliában, sajnos, a szülők Aushwitzban maradtak. Október 28-án bejöttek a szovjet katonák, engem is és a feleségem is igénybe vettek, mert abban az időben nem nagyon voltak, akik ismerték az orosz nyelvet. Én 1946 június 10-ig velük is maradtam, míg szükség volt rám. 1945 áprilisában a földosztáskor kaptam 743 négyszögöl házhelyet, 800 négyszögöl szőlőt. Április elsején az MKP tagja lettem, a lányom is, 1947—48-ban pártmunkás, a Földszöv elnöke és a földbérlő bizottság vezetője voltam, 1948 október másodikán a párt gépállomásvezetői iskolára küldött, majd az encsencsi gépállomás vezetője lettem, 1950-ben megint iskola, utána mint igazgató lettem kinevezve. 1948 őszén három téeszcsét szerveztünk be, 1953 szeptemberére 29 téeszcsé és két téesz tartozott a gépállomáshoz. 1953 szeptember 15-én a Finommechanika nyírbátori telepvezetőjévé neveztek ki, majd október 19-én jelenlegi állásomba. Itt 1956 októberéig elég jó fegyelmezett munkatársaim voltak, de októbertől egészen tavaszig alig valamit dolgoztak, legfeljebb havat sepertek, fűtöttek és malmoztak. Nagyon elrontotta őket Amerika Hangja, négy tagból álló munkástanácsot választottak, amihez helyettesem is hozzájárult, csak nem tudtak megegyezni, hogy ki legyen az elnök, így az egészből nem lett semmi. Október 29-én lányom és vöm jönni akartak ki hozzám, biztonságba, de egy Németh nevű soffőr megverte vömet. Ekkor megijedtek, hogy antiszemitizmus áldozatai lehetnek, és Francia- országba menekültek. Október harmincadikán nálam házkutatást tartottak, rádió adóvevőt kerestek, de nekem csak néprádióm volt. Aztán elültek az események, és lassan újradolgozni kezdtünk,és leveleket írtam Franciaországba, hogy jöjjenek haza, ami végül sikerült, és most együtt vagyunk, és szépen haladunk az életben, úgy, ahogyan annyi baj és keserűség után nem is gondoltuk volna. * * * Nyírbátor, hosszú történelmi időszak után, 1920-ban lett ismét határmenti település. Vlagyimir lljics Lenin, a moszkvai kormányzósági végrehajtó bizottságok elnökeinek tanácskozásán 1920. október 25-én egyebek között ezt mondta: „A nemzetközi politika a versailles-i szerződéseken alapszik. Aversailles-i szerződés pedig rablókés útonállók szerződése . . . Németországra ráerőszakolták a békét, de ez a béke uzsorásbéke, gyilkosok, mészárosok békéje, mert kirabolták és szétdarabolták Németországot és Ausztriát (értsd: az Osztrák—Magyar Monarchiát). Megfosztották őket az élet minden lehetőségétől, a gyerekeket éhezésre és éhhalálra kárhoztatták: ez hallatlan béke, rablóbéke. Tehát mi is a versailles-i szerződés? Hallatlan béke, rablóbéke, mely az emberek tízmillióit, s köztük a legcivilizáltabbakat, rabszolgasorsba taszítja. Ez nem béke, ezek olyan feltételek, miket útonállók késsel a kezükben diktálnak a védtelen áldozatoknak." — Kiindulhatunk ebből, hozzátéve mindjárt, hogy mind a vesztes, mind a 13
