Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - Kovács Sándor: Egy ősi sportjáték nyomában: a népi birkózás

ifjú különösen szép dobást, az úgynevezett „királyi fogást” alkalmazza. Ellenfelét derékon kapja és a feje fölé emelve a gyepre dobja. Az őrült zenebonából kitűnnek a lányok és az asszonyok hangos érzelemnyilvánításai. A győztes legény már „érett” és az idén megházasodhat. A legyőzötteknek még várniuk kell egy-két évet, amikor ők is győztesen hagyják el a porondot és asszonyt választhatnak. Érthető hát, hogy a felserdült ifjak a lehető legtökéletesebben igyekszenek elsajátítani a birkózás fortélyait.

A birkózás szinte egész Afrikában elterjedt, hasonló szokásokról számolhatunk be más vidékekről is, de különösen Szudánban és Kongóban kedvelik. A nyugati partvidéken elterülő Guineában is igen népszerű. Egyik tartományában, Dél-Boyoatban minden nyáron összegyűlnek a falvak népei Eliába, a fővárosba, hogy részesei legyenek a „termékenységi szertartásoknak”, amelyeknek a fő száma a falvak elleni tömeges birkózás. A letarolt rizsföldeken, mintegy 200 m-es átmérőjű körben telepednek le a küzdők kor és nem szerinti párokban. A küzdelmek három napon át tartanak. Az első nap a férfiak mérkőznek egymással. Az egyik bajnokjelölt a kör közepére fut, négykézlábra ereszkedik és kezével hívogató mozdulatokat tesz kiválasztott ellenfele felé. A kihívást szégyen visszautasítani! A kihívott is a kör közepére jön, négykézlábra ereszkedik szemben ellenfelével, — köszöntik egymást. Majd heves mozdulatokkal igyekszenek egymást földhöz verni, szabadfogású elemeket alkalmazva. Ha valaki odavágja ellenfelét, a legyőzött falubeli társai fűcsomókkal, göröngyökkel, botokkal és káromló szavakkal igyekszenek újabb küzdelemre ingerelni. A mindenkit legyőző bajnoknak messzi földön is dicsőítik neveit, tetteit beleszövik dalaikba, népmeséikbe. Birkóznak a gyermekek is. Ezt nagy figyelemmel kísérik a résztvevők. Még így is sok a sérülés és gyakoriak a halálesetek is. Harmadnap a nők küzdenek nőtársaikkal, s a szemtanúk szerint ezek a küzdelmek valósággal az extázisig fajulnak. Mozgatórugójuk a hiúság és a bosszú. Igen komolyan veszik a nők férfiak elleni küzdelmeit is. Ha a kihívott legény vesztesként hagyja el a porondot, az őt legyőző leányt feleségül kell vennie. Legjobb esetben néhány marhával és számos disznóval válthatja csak meg szabadságát leendő apósától.

Japán óriásai: a „sumidók"

Japán sportjában kétségtelen, hogy a legtekintélyesebb helyet a sumo-birkózás foglalja el. Eredete a szamuráj-korba nyúlik vissza. Valamikor a japán lovagok kiváltsága volt. Egy-egy sziget vagy nehezen megszerezhető tutaj birtoklását nemegyszer sumo-birkózással döntötték el. Az egykori népi eredetű sportág ma tipikus professzionista sporttá alakult át. Régen egy-egy híresebb sintoista templom szerzetesei tanították a sumózás művészetét. Beleszőtték az európai ember számára szokatlan vallási rituálék közé. Ma jónevű intézetek (klubok) híres mesterei vezetik be „napország” arra érdemes fiait 16—17 éves korukban a sumo művészetébe, melyet egyedül csak Japánban űznek a világon.

A sumo szabályai rendkívül egyszerűek. A küzdelem egy 4,5 méter átmérőjű körben folyik, s némelykor csak másodpercekig tart. Az a versenyző győz, aki ellenfelét kilöki, kitolja, kidobja, kiemeli a kókuszháncsból font körből, de legyőzött az is, akinek talpain kívül bármely testpontja érinti a talajt. A sumo-versenyeket egy erre a célra készített arénában, több tízezer embert befogadó csarnokban rendezik meg, általában évente kétszer. A küzdőtér a csarnok közepére emelt magasított, ledöngölt négy- szögletes agyagdomb, melyet ponyvával borítanak. Föléje négy díszesen faragott oszlopra sátorszerű tetőt emelnek. Egy japán sumo-tankönyv szerint a sumidók 42-féle fogást alkalmaznak, ezek közül külö- pösen az öv-dobásokat kedvelik. Ilyen a „sotage” (kölcsönös övfogás), vagy a „nimagieri”, ahol a dobás közben a lábat is használják, akár a judoban. (A sumidók hatalmas termetű emberek, akiknek testma- gasságaa180—200 centimétert is meghaladja, testsúlyuk pedig általában 1 50—200 kilogramm.) Roppant méreteik ellenére izomzatúk hihetetlenül laza (ismerik az úszással és masszázzsal való lazítást), rendkívül hajlékonyak és robbanékonyak. Egyensúlyérzékelésük páratlanul éles (a fogásokat gyakran sötét szobában, vagy bekötött szemmel is gyakorolják). A küzdelem hevében elég egyetlen vigyázatlan mozdulat és máris egyensúlyvesztésbe kerül az, aki nem figyelt és nem koncentrált kellőképpen. így aztán előfordul, hogy a két masztodon percekig „bűvöli” egymást, akár a verekedő kakasok, majd hirtelenül meglódul és m árvége is a küzdelemnek.Atöbb mázsányi súly és a lendület ugyanis legtöbbször elegendő ahhoz, hogy a körön kívülre taszítsa a vesztest. Aki egy versenyidényt megnyer, az „ozeki” (bajnok) megtisztelő nevet nyeri el;aki többször is diadalmaskodik, az a „jokuzana” rangot kapja, amely magyar fordításban a „bajnokok bajnokának” felel meg. A sumózók napi 5—6 órát edzenek serdülő koruktól kezdve. Életük nagyon rövid (túltápláltságból következő keringési elégtelenségek miatt). Lényüke- vallási rituálék kötik a sumóhoz. Nem elhanyagolható azonban az a tény sem, hogy egy sikeres „jokuzana” évi jövedelme sokszorosan meghaladja az átlag japán állampolgár jövedelmét. Népszerűségük vetekszik a legnagyobb sztárokéval vagy politikusokéval. Az aprótermetű japánok között csodaszámba mennek a hatalmas termetű sumózók.

A magyar népi birkózás: az „ölre”

A magyar birkózás eredete az Ural menti őshazába nyúlik vissza. A pásztorkodó magyarok a sztyeppékén török, tatár és bolgár törzsekkel keveredtek, átvették azok szokásait, harcmodorát. Valószínű47