Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - MŰHELY: 100 ÉVE SZÜLETETT FÜLEP LAJOS - Sümegi György: Fülep Lajos tiszteletes úr Baján
egyházmegyei gondnok — ugyanő támogatta a bajai épületfelújításokat is —, aki Bácsalmásra „megfelelő imaházat szándékozik építtetni”. Kelecsényi Zoltán solti egyházmegyei esperes 1924. június 21-én egyházlátogató gyűlésen vett részt Baján s ugyanekkor végezte el Fülep beiktatását is a teljes gyülekezet előtt. Több, mint egy évvel ezután, 1925 őszén (okt. 5.) Ravasz László püspök látogatta meg a bajai reformátusokat s főként azoknak általa támogatott vezetőjét. A vasútállomáson dr. Vojnics Ferenc, Baja város polgármestere üdvözölte Ravaszt, aki aztán istentiszteletet tartott, a „szokásos visitátió” után közös ebéden vett részt, délután pedig Fülep kíséretében Szeremlére látogatott. Fülep a gondnokkal együtt részt vett az 1924. (Úszód, augusztus) és az 1925. évi (Foktő, szept. 1.) egyházmegyei közgyűléseken, de az 1926. évire a gondnok már a lelkész nélkül, egyedül utazott... 1926 ősze, utolsó hónapjai már olyan időszak Fülep bajai tartózkodásában, amire valószínűleg később ő maga sem emlékezett vissza szívesen. Ahogy munkáiban sem ejt egyetlen szót a bajai évekről, nem úgy, mint pl. erdélyi útjairól, amiket még idős korában is élményteli megjelenítő erővel tudott ábrázolni. Az egyházépítés gondjai, az épületfelújítások számtalan nehéz teendője, a házirend kínos és kellemetlen érvényesítése során nemcsak Fülep lett sértett és megbántott közvetlen környezetében, hanem az elnökletével működő presbitérium s annak több tagja is. Fülep Bajára érkezte után ez mellette áll, támogatja őt minden cselekedetében, néha-néha talán meggyőződése ellenére is bizonyos fokig. Az ellentétek, nézeteltérések lassan, az évek során fölgyűlnek, egymásra rakódnak s a végére már mintegy szakadékot képeznek a két pólus, a lassan kettészakadó egyháztanács: a presbiterek és a lelkész között. Az ellentétek Olácsy György kántortanítóval először a jegyzőkönyvvezetésről való lemondása, majd az udvarhasználat miatt kialakult konfliktustól, 1924 őszétől mérgesedtek el. Anélkül hogy részleteznénk a presbitérium többi tagja és a lelkész között kialakult sérelmek, valós és alaptalan ellentétek sorozatát (lásd erről: Dobai Ádám: Fülep Lajos bajai évei, Dunatáj, 1982/1.33—36.) maradjunk a tényéknél: ások veszekedés, a több kicsinyke tyúkpör és méltatlan huzavona után Fülep akkor elégelhette meg az egész kicsinyes gáncsoskodást, amikor őt az egyik presbiter az egyházi elöljáróknál is bejelentette. Az 1926-os év utolsó felében, utolsó hónapjaiban szinte kizárólag vitatkoztak és pörlekedtek az összejöveteleiken. Kemény szavak, vádak és ellenvádak hangzanak el (pl. Czérnay Imre 1927. január 18-án Kerecsényi espereshez fordult azzal a kéréssel, hogy értesítse a lelkészt, mármint Fülepet arról, hogy „nem parancsnoka, hanem elnöke” a presbitériumnak), néhány presbiter lemond, majd visszavonja, fegyelmit indítanak a kántor ellen, s aztán beszüntetik, ketten megtagadják az egyházi adófizetést, fölmond a harangozó — s mindezen közben, Czérnay megfogalmazásában „az egyház kebelében dúló s ma már városszerte ismert viszály idején” érett Fülepben az elhatározás: megszüntetni e hozzá méltatlan helyzetet, elmenni, elmenekülni Bajáról, ugyanúgy kicsit, mint Medináról, hiszen ez a választás is sikertelen volt számára. Végül is Fülep 1927.január 11-én közli az egyháztanáccsal „azon régi s már előbb kifejezett szándékát, miszerint Bajáról más állomáshelyre óhajt távozni, amily hamar csak lehetséges, valóra igyekszik váltani. Ha pályázat útján nem sikerül, megkísérli csere útján s már többfelé írt ez ügyben — kéri már most a presbitériumot, hogy alkalmas csere esetén ne gördítsen akadályt szándéka megvalósítása elé. Nem azért óhajt elmenni, mert kerülni kívánja a küzdelmet, hiszen jól tudja, hogy hivatásával vele jár s mindenkor vállalta is; úgy érzi azonban, hogy Baján e kötelességének már mértéken túl eleget tett s többet nem vállalhat, mert többet nem bír. Baján külsőleg-belsőleg romokban találta az egyházat s minden energiáját arra fordította, hogy újra építse. Hogy ez mily mértékben sikerült neki, nem ő hivatott elbírálni. De a munka, mit végzett, nagy és nehéz volt s akkor is az lett volna, ha energiájának jelentékeny részét mindenféle olyan akadályok leküzdése is nem vette volna igénybe, melyek kiküszöbölésének már az ő Bajára jövetele előtt meg kellett volna történnie. így azonban energiája s egészsége felőrlődött olyan ügyeken, miket sem lelkészi hivatásával, sem az egyház életével nem tart összeegyeztethetőknek s mikkel a jobb jövő érdekében kénytelen volt szüntelen foglalkozni. Megiszonyodva, kimerült energiával s idegrendszerrel nem képes a szerfölött súlyos feladatot úgy teljesíteni, hogy az kötelességérzetét kielégítse. A történtekért és következményeikért a felelősséget Isten és ember előtt viselniök kell azoknak, akik felidézték. A maga részéről, bárhol lesz, részt fog venni az elfajult bajai ügyeknek az illetékes egyházi hatóságok előtt történendő elintézésében s ez ügyeket, melyekbe akaratán kívül, sőt egyenesen akarata ellenére került, minden ízükben tisztázni és elintézni kívánja. Megrendült egészségének helyreállítása érdekében egyébként, mihelyt a folyó ügyek megengedik, szabadságra fog menni, minek pontos idejét közölni fogja”. Epilógus ez, kemény és érdes, határozott és egyúttal visszavonhatatlan. Fülep nem inog meg kifejezett szándékában-elhatározásában természetesen akkor sem, amikor (virágvasárnapon) a gyülekezet és a presbiterek együttesen arra kérik (1927. ápr. 27-i jzkv.), hogy maradjon Baján. Erre kijelenti, hogy megmarad eredeti szándéka mellett „mert életcéljának mindig azt tekintette, hogy falusi gyülekezetben lelkipásztorkodjon”. Ugyanakkor bejelenti, hogy Sebestyén Sándor zengővárkonyi lelkésszel megegyezett a cserében, s a presbitérium ezzel kénytelen is egyetérteni. Nincs tehát visszaút, Fülep megelégelte a nehézségek özönét, az ellentmondások sokaságát s azt is nehezen viselhette, hogy mindenféle piszlicsáré üggyel, ügyecskével rabolták az ő drága idejét és ráadásul gyakorta fölöslegesen akadékoskodhattak a presbiterek is, akik egyébként nehezen viselhették Fülep szigorú, ellentmondást nehezen tűrő egyéniségét. A továbbiak vállalását fölöslegesnek érezhette s szélmalomharcnak gondolhatta Fülep, logikus, hogy 69
