Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - MŰVÉSZET - Sümegi György: A rajzoló Probstner János
MŰVÉSZET A RAJZOLÓ PROBSTNER JÁNOS Probstner János nevéhez fűződik a Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Kísérleti Stúdió (NKKS) kigondolása-kiharcolása-beindítása (1978) és azóta folyamatos, zavartalan és jó színvonalú üzemeltetése; a világkerámiában való megjelenése, bekapcsolódása. Maga az alkotó, a NKKS művészeti vezetője, Probstner János keramikusként diplomázott s legelőször a hódmezővásárhelyi porcelángyár tervezőjeként dolgozott. Pályakezdése időszakában erős szálakkal kötődött a kézműves, főként a vásárhelyi (és általában a magyar) népi kerámia hagyományaihoz, formavilágához és kimeríthetetlenül gazdag díszítőrendjéhez. Átvette s átalakította-átformálta (tulajdonképpen átírta), saját ízlése-tudása szerint újrarendezte tányérain és táljain ezt a hagyományvilágot. Ezen az ösvényen jutott el az alakos, ún. hérészes edények készítéséig. E műcsoportnál és a vásárhelyi kerámia emlékművénél egyaránt kitűnt, a későbbi munkáiban (rakuk, redukált égetésű kerámia-plasztikák) pedig fölerősödött a szobrászi-plasztikai alakításmód. Edénycsaládokat, étkészleteket, teljes együtteseket is tervezett. Ezeknél a használhatóság, a funkcióra alkalmasság a legmeghatározóbb — színben általában homogének, egy színben tartottak és díszítés nélküliek. A rajzolás egy évtizedig csak kísérő, a gondolkodást, a tervezést, a mű-érlelést segítő eszköze volt. Emlékszem, jó tíz évvel ezelőtt milyen érzékenyen alakított saját szénrajzzal gazdagította fehérre meszelt lakótelepi szobája falát. Mert eddig is fontos volt számára a rajz. Persze nem annyira, mint mondjuk a cinqu- ecentóban, ahol a disegno minden művészi készség és képesség alapja, s a „művészetlányok” (pittura: festészet, sculptura: szobrászat, architettura: építészet) atyja. Vagyis a közösségi munkalehetőséget teremtő keramikus eddigi pályáján a rajz nem volt olyan szervező erő, mint amilyen a disegno lehetett a reneszánsz műhelygyakorlatában. Probstner munkájában ((rókázásban, közterületi munkák kigondolásában, dísz- és formatípusok tervezésében stb.) korábban is jelenlévő, de nem elsődlegesen meghatározó eszköz volt a rajz. Probstner „bevallott és vállalt valóságában” a rajzolás, a rajz utáni vágy külföldi tanulmányútjai során, fazekaskorong és agyag híján megerősödik, kis módosulásokkal, de már jelleget adó árnyalatokkal gazdagítva az immár többműfajú alkotómunkásságot. A kétkedők, a műfajok váltogatásában nem bízók (ilyenkor szokták mondani, hogy keramikusnak rajzoló, rajzolónak pedig keramikus; azaz egyik sem igazán már) nevében önmagától is kérdezi az alkotó: „Hol van Probstner, a művész? A fűben, a fában, az épületben, a közgyűjteményben” — azaz a NKKS teljességében. „Túl a kerámián marad a papír: a kétszemélyes küzdelem. A rajz: intimitás, önmagam igazolása, hogy alkotóképes vagyok” — írja. Pontos önjellemzése föltárja az okokat s a végső indokot is: „hogy nekem is legyenek teremtményeim”. Legbensőbb világát, látott-átélt-meg- élt valóságát modell után rajzolja meg. Mindig az embert, az éppen megismertet, a kapcsolataiban realizálódó emberi sajátszerűségeket igyekszik megragadni: magányt, várakozást, vágyódást, anyaságot, álmot. Élesen metszett női arcok, keményebb arcélek váltakoznak lágy és harmonikus, érzelemteli vonalhullámzással, itt-ott a japán rajzmesterre, Hokusaira emlékeztető rafinált finomsággal-dekorativitással, helyenként már-már keresett eleganciával. (Probstner vezérlő rajzcsillagai sorában jelen van még a bécsi Egon Schiele szecessziós dekandenciája, az aktivisták nyersebb alakítás84
