Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám - MŰHELY: 100 ÉVE SZÜLETETT FÜLEP LAJOS - Vekerdi László: "Mondd meg, mi nyugtalanít, megmondom, mi vagy"

egyetemessel.” Csak a forma lehet egyszerre univerzális és nemzeti; utóbbi nem is egyéb, „mint sajátos fölvetése és megoldása a forma problémájának, ahogy valamely nép művészetében látható; a formai problémának az a speciális volta, amelynek speciális megoldására éppen annak a népnek, és csak annak, volt küldetése." Ezért lehetett a görög művészet a legegyetemesebb és egyúttal a legnemzetibb, ezért annyira jellemző az archeológia zavara, „mikor valamelyik szoborról nem tudja megállapítani (az attribútumok híján), istent ábrázol-e vagy atlétát. Mert az örök idea megtestesülése a mítoszban lenyúlik a nemzetibe és a fajtába, s az isten görög atléta; a fajtában meghatározott emberforma pedig fölemelkedik az általánosba s örökbe, s a görög atléta isten. A görög istennek csak testivé kell egyénülnie, s a görög atlétának csak istenivé kell általánosulni, hogy egyik is, másik is azonmód a szobor formai problémájának anyagává lehessen.” Erre a formai problémára vonatkozik — ismételjük meg, mert nagyon fontos —a korreláció. Nem holmi „objektív idealizmusról” van tehát szó ebben a többnyire ekként értelmezett idézetben, hanem a korreláció használatát meghatározó feltételről. És ugyanez érvényes a másikalapvető korrelációra, az,,örök” és a „fejlődő”, „örök” és „idő” korrelációjára is. Ezekben a relációkban konkretizálódik a művészet létét meghatározó formaprobléma, ezekben a korrelációkban jelenik meg, és általuk találhat — ha talál — megoldást. E két korreláció szintézise tehát a művészetek egyetemes története. Ezen belül kell megkeresni a magyar vagy bármilyen más nemzet, nemzetiség, közösség és kor művészetének történetét. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen történet nem lesz kronologikusan rendezett adathalmaz, nem lesz „tények” és „eszmék” jól vagy rosszul dokumentált rendszere. Egy ilyen történelem meglepetéseket fog tartalmazni, következtetéseket és tanulságokat, melyekkel máig nem számolt, nem tudott számolni történetírásunk. Egyedül Fülep kutatta fel korrelációs elméletének radikális konzekvenciát, ahol csak alkalma nyílott rá. így például kis könyve magyar festészettel foglalkozó fejezetében merőben új és meglepő nézetből közelítette meg az impresszionizmus kérdését; kifejtette, hogy miért abszolút és logikai s nem csupán történetileg relatív és föltételes határ ez az irányzat, amelyet tehát — végső határ lévén — képtelenség túlhaladni és folytatni, mint ahogyan a kezdet előtt sincs értelme kereskedni. „A képírás kezdete: egymás mellé sorakozó párhuzamos, tehát egymással azonos idővonalakból álló sík; vége: egymás mögött sorakozó párhuzamos, egymással azonos időértékű síkokra bomló mélytér. A kezdet: időn kívüli (örökké egyforma idejű) síkok egymásmellettisége; a vég: idő nélküli (pillanatnyi) síkok egymásmelletti- sége. De ha az utóbbi képletet: az egymás mögött sorakozó síkokat képzeletben nem elölről szemlélem, hanem oldalról, akkor a síkoknak nem felületét, hanem élét látom: megannyi egymás mellé sorakozó párhuzamos vonalat. S ezzel megkapom a kezdet képletének — a vonalakból összetevődő síknak — sémáját. Kezdet és vég tehát olyanok, mint ugyanaz a szerkezet két szempontból tekintve.” Fülep nyilván az egyiptomi piktúrára gondolt, ám érvelésén mit sem változtat — amint később jegyzeteiben maga megvizsgálta — Lascaux felfedezése. A képírás kezdete mindenképpen az abszolút időnkívüliség, a vége az impresszionista kép: „ugyanaz a pillanat számtalan síkban megrögzítve.” E kettő között zajlott le a klasszikus képírás története az idő láthatóvá tételével, aminek feltétele a tér, a térbeli mélység ábrázolása volt. „A klasszikus kép legabsztraktabb kifejezése: tér, mely az egyidejűség momentumává tömörül, vagy egyidejűség momentuma, mely térré tárul széjjel.” A klasszikus kompozíció ez a térbeli ábrázolás, egyensúly és egyidejűség korrelációja. Ez szűnik meg az impresszionista képben, s tűnik el vele a kompozíció. A síkokra redukálódott impresszionista képből kihull az egyidejűség s véle az idő, s marad a számtalan síkban megrögzített időtlen pillanat.

60