Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Zám Tibor: Anyajegy: kisregény
elérni, te azonban (akkor még tiszta múltú népi káder) életedben először nem oda mentél, ahová a Párt küldött, hanem természetes vonzalmaidnál maradva, pártfegyelmitől fenyegettetve is a bölcsészkarra iratkoztál be. Ezt utólag borzasztóan bánod, mert az írás és a barkácsolás közt van valami hasonlatosság: a pepecselés. Ám, ha akkor fogorvossá képezteted magadat, míves protézisek ezrei csattognák városszerte jóhíredet. Akkor nem kellett volna harminchét éves korodig várni az elismerést; akkor most nem egy üveg kommersz vodka szerénykedne a fridzsideredben, hanem márkás italok sokasága ... De hát így van ez: amikor seggre esett az ember, hiába meditál azon, hogy jobb lett volna inkább leülni. Az irodalmi siker relatív és múlandó; csak a pénz az abszolút és múlhatatlan. Ebben a rohanó világban a jó könyvek is hamar a feledés martalékává válnak, de a jó protézisek egy emberöltőre szólnak, negyven-ötven évig is érvényesek még a fogorvos elhantolása után. Meg aztán a „mani-mani”, a „zsozsó”, a „gelda”, a „dudva”! ... A kommunizmusban állítólag elveszti az értelmét, de az embernek olyan sejtése támad, hogy minél fejlettebb technikával loholunk az új Éden felé (mi, akik még nem dőltünk ki a sorból), az egyre távolodik tőlünk . . . Folytattad volna tovább is, de dr. Vendég (eléggé ingerülten) közbevágott: az alibid (?!) tökéletes, ezért semmi szükség, hogy lyukat beszéljek a hasába. Neki hozzak egy pohár vizet, én meg hajtsak fel két pohár vodkát, megerősíteni a lelkemet, de főleg a gyomromat, nehogy elkezdjek öklendezni attól, amit mutatni fog . .. A képek. Éles körvonalúak voltak, színesek, szemmértékkel harmincszor huszas nagyságúak. Az első egy heverőn szétterült nőt ábrázolt, akinek olyan mélyen vágták át a torkát fültől-fülig, hogy lelógó fejét csak egy csigolya tarthatta össze a testtel. Az arc a felismerhetetlenségig össze volt kaszabolva, és vér, vér, vér mindenütt, a nő ruháján, arcán, a parkettán, ragacsosan a hajban. . . A második képen ugyanaz a test, ugyanabban a pózban, de vértől lemosva: még így is lehetetlen volt azonosítani. Valószínűleg az oltott mészhez hasonlítottál, mert dr. Vendég arra biztatott, hogy lélegezz mélyeket és nyelj nagyokat. A 3. számú kép is a helyszíneléskor készült. Bocskó Máriát mutatta profilból a holttest mellett, késsel a kezében. A negyedik fotón a rugós kés: nyitva s véresen; nyitva s tisztán, végül becsukva. Lent egy függőleges vonal két oldalán ujjlenyomatok, „jobbkéz”, „balkéz” felírással. Dr. Vendég a bemutatás sorrendjében rakta eléd a fotókat, azzal a megjegyzéssel, hogy a felszíni, a kézenfekvő összefüggéseken kívül a felszín alatti dolgokra is rákérdez, s ha valamit észre vettél volna véletlenül, ami elkerülte az ő figyelmét („foglalkozási ártalom”), azt mondjam és kommentáljam. De mielőtt kérdezne, közli, hogy két pont közt a legrövidebb az egyenes; következésképpen a cél elérésének legbiztosabb módja az, hogy az ember az egyszerűtől halad a bonyolult felé. O, mondta dr. Vendég, az emberi türelem legvégső határáig szenvedte s tűrte a célirányos vargabetűket, hátulról-mellbe történt okfejtéseket, ezért végtelenül hálás volna, ha egyelőre alkalmazkodnék az ő oknyomozásához. Elismerném az ő kérdezési, ismeretszerzési metodikáját, s ehhez igazítanám a válaszaimat, a stílusomat. Ez, úgymond, nem volna nehéz, mert ha más módon is, de ugyanazt az igazságot keresitek s ugyanott: az idő, a tér, a helyzet és az állapot idomában. „Kezdhetjük.” „Ostobán hangzik, de talán kijöhet belőle valami: milyen összefüggést lát a három kép között?” „A gyilkos kétségtelenül Bocskó Mária, a gyilok pedig a rugós kés. Az áldozat nem ismerhető fel.” „Ugyan Jákó, ne játssza az eszét. Maga ne tudná, hogy Mária évek óta készül, hogy leszámoljon az anyjával?” 20
